Verona Bike Expo 2017.

A kiállítás gigantikus, belépve kissé úgy éreztem magam, mint a Louvre-ban. Egy nap alatt bejárni az egészet képtelenség, tematizálni szükséges. Bevallom, amikor megláttam, hogy a Honda egyedüliként akkora területet bérel, mint amekkora a budapesti Motor Show teljes egésze, kétségbe estem. Soha nem fogom megérteni azt, a hallomásból ismert svéd metálzenészt, aki szívből gyűlöli a kevesebb, több kifejezést, helyette azt vallja: a több, több.

A veronai motorexpót mindig úgy képzeltem el, mint egy mini-Yokohama összejövetelt, ahol Európa legmenőbb custom királyai felvonulnak egy pacsira, és estére alaposan berúgnak. A valóság ettől nem is áll távol. Záróra előtt néhány perccel az átépítőműhelyeknek szánt csarnokrész a Horgony MC éves találkozójává változott, ahol mexikói orrú western csizmában tomboló népek forgatták ujjaikon az előbb még eladásra kínált cickányfarkat. Egyébként is volt itt minden, feszülettől kezdve halálfejes gördeszkán át húsz eurós diszkont bukósisakig.

A motorokra panasz nem lehetett, bár kétütemű buzériám végett leginkább egy hétötvenes Mach III-as Kawasaki fogott meg, amelynek szépsége inkább belülről fakadt.

A nagy gyárak trendérzékenysége ugyan évek óta jelen van, és egyre erősödik, de amikor megláttam, az egymással szemben elhelyezkedő BMW-t, és Ducatit, amint szörfdeszkával díszített Nine T-ket, és „agyonkaférészerizált” Scramblereket kínálnak, úgy éreztem magam, mint a pécsi vásárban, amikor az irhadzsekis kazettaárus, Homonyik Sándor dalokat dúdolt egymaga a nagyobb eladás érdekében.

Ettől függetlenül kiemelendő, hogy az apró manufaktúrák komoly ötletekkel és technikai felkészültséggel érkeztek. Közéjük sorolható a tajvani Rough Crafts, az olasz IDM Italian Dream Motorcycles, és a kiállítás utáni legnagyobb figyelmet kapó, Luca Danese nevéhez köthető Apache Custom Motorcycles, Bol d'Or versenyek ihlette elektromos motorjával.

Az olaszok legendás hősei ugyan ott voltak, mégis úgy éreztem, Mr. Martini, és Roberto Rossi talán már kicsit belefáradt saját népszerűségébe. Személyes kedvencem továbbra is az a Davide Caforio, akit hívhatunk nyugodtan Moto Guzzi pápának, mégis egy sarokban álldogált szerényen, mindenfajta gyári támogatás nélkül.

Verona összességében megéri. Annak, aki kizárólag motorokat akar látni, mindenképp, aki driftautók csikorgására kíváncsi, annak is, mert napközben folyamatosak a kültéri programok. Budapestről egy nap alatt járható, a kínálat pazar, az ínyencségek szűnni nem akarnak. Az olaszok pedig szerencsére már rég szakítottak a tendenciával, hogy motorokat, űrgalaxisos rajzokkal díszített mellekkel adjanak el, az ottani közönség előbb nézi meg egy Guzzi fenekét.

Kiállításról írni nehéz, pláne egy olyanról, ami kizárólag a szemnek szól – a galériában benne van a lényeg.