Hogy mit keres egy ilyen épület a budai hegyekben, az érdekes kérdés, de nem azért, mert otromba lenne, épp ellenkezőleg, forma és kinézet alapján hamarabb tudnánk elképzelni egy nyugati nagyvárosban, mint itthon. Vadász György és Perczel Anna Árnyas úti lakóházát már a megépültekor dicsérték a kortársaik, ami nem csoda, hiszen a kék pirogránit csempékkel, a lépcsős teraszokkal és a szoborszerű mellvédekkel egy igazán különleges épület jött itt létre. A Budapest100-ban pedig pont az a jó, hogy az ilyen rejtett, de nagyon is fontos épületekbe is bejuthattok – ahogy mi is.

A 70-es évek építészete nem tartozik a legkedveltebb „stílusok” közé, holott ezek a késő modern házak egyáltalán nem rosszabbak, mint a századelő kedvelt stílusai vagy a kora modern építészete. Nem olyan nehéz rájönni, miért van ennyire hányattatott sorsa az akkor épült házaknak: olyan korban épültek, amely emlékét a mai napig meghatározza a politika, így ezekre a házakra is nehéz objektíven, pusztán az építészeti értéküket vizsgálva tekinteni. Az idei Budapest100 témája pont ezt a negatív befogadást próbálja feloldani, és nemcsak az épületbejárásokkal, de sétákkal, beszélgetésekkel, sőt még egy könyvbemutatóval is.

Mi alapvetően szeretjük ezt a korszakot, mert

érdekes látni, hogyan gondolkodtak ekkor a térszervezésről, a fény-árnyék viszonyáról és az ember-épület kapcsolatáról a tervezők,

de itt már alapvetően az anyaghasználat és a technológia is egészen izgalmas megoldásokat szült. Ami miatt sokan otrombának gondolják őket, abban részben ott van a negatív konnotáció, részben pedig a felújítás és karbantartás hiánya. A negatívumok ledöntésére és a korszak építészetének megismerésére jó példa ez a zugligeti lakóház, ami bennünk olyan londoni brutalista lakótelepeket idéz fel, mint a Fleet Road lakótelep vagy az Alexandra Road lakótelep.

Az Árnyas úti háznál nemcsak a kinézet az érdekes, de az is, hogy milyen jól követi a lejtős terepet – ennek köszönhetők a szinteltolások és az udvaron végigvezető lépcsők is. A telek eredetileg egy hatalmas villa kertjéhez tartozott, a 70-es években ezt szemelte ki a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, hogy dolgozóinak új otthont teremtsen.

A Mezőgazdasági Tervező és Beruházó Vállalat megbízásából a 36 lakásos épület terveit végül két fiatal építész, Vadász György és Perczel Anna készítette, az eredményt pedig még Makovecz Imre is dicsérte. Különösen az anyaghasználat és a homlokzat kialakítása, a formavilág és a részletképzés nyerte el a tetszését, bár az alaprajzát viszonylag egyszerűnek találta. Ahogy a Budapest100 önkéntes kutatójától, Fonyódi Anitától megtudtuk, az alaprajz hagyományosságát a bírálatban is kritikával illették.

„Kiváló anyagérzékkel, kitűnő formakészséggel kialakított és díszített épületté alakult. Az épület tömeg- és részletképzése érdekesebb, szebb, magasabb rendű, mint alaprajzi rendszere. Az épület fent leírt egyoldalúságával együtt azon ritka épületek közé tartozik, amelyek kivételes rangúak, igényesek” – írta Makovecz a Magyar Építőművészetben.

Bár még nem volt teljesen kész, de 1973 augusztusában átadták a házat, leginkább azért, hogy a gyerekek már a közeli iskolában és óvodában tudják megkezdeni a tanévet. Érdekesség, hogy a nyitott játszóterületeken a betonba van vésve az átadásközeli dátum, 1-2 helyen mi még neveket is felfedeztünk. A két egymástól eltolt épületet a lépcsőház köti össze, itt pedig élvezet felsétálni, ugyanis a mozaikcsempével burkolt falon itt-ott kis színes minták bukkannak fel, és az sem elhanyagolható, hogy a függőfolyosókról pont elég fény szűrődik be ahhoz, hogy ne a sötétben kelljen felsétálni.

Kétségkívül a kék homlokzat és a kék pirogránit csempék azok, amik először felhívják magukra a figyelmet. Eredetileg nemcsak a lábazatot, de a harántfalakat is ilyen csempe borította; és hogy mi lett velük? Nem volt túl szerencsés a kivitelező anyagválasztása, sem az, ahogy rögzítették őket, pár évvel az átadás után a csempék elkezdtek lepotyogni az épületről. A 80-as évek végéig fel volt állványozva az épület, így voltak, akik egy rossz minőségű házzal azonosították az építészeket.

A csempéket végül leszedték, a harántfalakat kékre festették, de aki ma arra jár, azért látja az időt: a lábazat csempéi helyenként már elváltak a faltól, és a falak sem egységesek, a világoskék különféle árnyalatait látjuk. Illetve az Árnyas út felőli garázssor is már utólagos építmény, ez egyáltalán nem szerepelt a tervekben, ugyanis pont a ház lényegét takarja ki, ezáltal pedig rontja az összképet.

Ez egy nagyon egyedi, építészetileg nagyon vegyes ház, amibe egyaránt beleláthatjuk a brutalizmus, a késő modern, a posztmodern és a Bauhaus jegyeit is. Nem tudjuk egyértelműen beilleszteni a korszak építészetébe, de ez Vadász György más épületeire is igaz. Érdekelte a képzőművészet, különösen a szobrászat, és ez meg is látszik a házain – így az Árnyas útin is. Az ívelt, csipkés hatást keltő mellvédek, a kerámiahasználat és a kinyúló vízköpők mind a plasztikusságot erősítik, és ezek azok a jellegzetességek, amik miatt Bonta János a „szecessziós posztmodern” kifejezéssel illette ezt a házat.

„Életem egyik legjobb munkájának tartom”

– vallotta róla maga az építész, aki pedig kíváncsi, hogy élőben milyen ez a lakóház, és szeretne még többet tudni a történetéről, annak érdemes ellátogatnia ide a Budapest100 hétvégéjén. A ház részletes programját itt találjátok.

(Borítókép: Major Kata – Budapest100)

Címkék