„Nem attól függ egy film milyensége, hogy mennyit költöttek el rá” – Hajdu Szabolcs-interjú

We Love Budapest: Párkapcsolati trilógiád második fejezete, a Kálmán-nap leginkább abban különbözik az előzőtől (Ernelláék Farkaséknál), hogy míg az utóbbi inkább drámai volt, addig az előbbi – cseppet sem nélkülözve a drámaiságot – a humorral kimondottan bőkezűen bánik. Tudatosan alakítottad így? Egyáltalán miért alakult így?

Hajdu Szabolcs: Alapvető szándékunk szerint az Ernella is humoros, és ha a darabra a megfelelő közönség ül be (az Ernella Farkaséknál és a Kálmán-nap című filmek eredetileg színdarabok – a szerk.), akkor sokat nevetnek rajta, és ez a filmre is igaz. Talán inkább az a különbség köztük, hogy az Ernellának más a struktúrája, a jelenetek szerkezete. Ott még nem azon volt a fókusz, hogy olyan tényleg nagyon semmilyen dolgokról beszélgessenek a szereplők, mint a Kálmán-napban. Az Ernellában az első pillanattól kezdve minden szituáció egy állítás meg egy ellenállítás – és az ezekből kialakuló konfliktus. A Kálmán-napban viszont csak folyik a teljesen hétköznapi élet, a szereplők tesznek-vesznek, beszélgetnek, és ez a humor forrása. A filmben elhangzó mondatok az életben is ugyanúgy elhangzanak, csak nem feltétlenül vesszük észre. De ha felteszed egy színpadra vagy a vászonra, akkor már láthatóvá válik, és röhögsz rajta. Egyébként a korai verzió még sokkal viccesebb volt, de aztán kihúztam belőle, mert úgy éreztem, hogy ennyi humor már a mélység kárára megy.

WLB: A trilógia mindhárom darabja eredetileg színdarab. Mi volt a legnagyobb kihívás, amikor filmre ültetted át ezeket? Elvégre mégiscsak más a színpadon élőben, jelen időben játszani, ami mindig más, mint a film, ami pedig mindig ugyanolyan lesz.

H. Sz.: Egyrészt meg kell találni, hogy mi az, ami valószínűleg csak színpadon, színházban működik, filmen pedig egyáltalán nem. Ez a szövegre is érvényes. Kihúztam pár olyan szövegrészt, ami színpadon simán elment, de filmen már didaktikusan hangzott. És ahogy mondtam, a filmnél a humort is vissza kellett fogni, nehogy az egész átbillenjen sitcomba. Ez volt talán a legnehezebb, hogy humora és mélysége is legyen egyszerre a filmnek, ami egy nagyon vékony mezsgyét jelent. Azt is fontos volt eldönteni az adaptáció során, hogy mit mutatok meg a vásznon, és mit nem. Ez egy lényegi, nagy kihívás, mert ebből a meg nem mutatásból alakul ki tulajdonképpen a film nyelve. Elég sokat játszunk azzal, hogy ki mikor és hogyan látszik a szereplők közül. Látsz valakit élesben az előtérben, közben a háttérben mást életlenül, vagy épp fordítva. Játszottunk az élességgel és a kamera mozgatásával is, hogy ki és mikor kerül a képbe vagy ki onnan. Vannak olyan jelenetek, amikor két szereplőt látunk háttal, az arcukat nem látjuk, de halljuk őket beszélni. Ezzel a nézőt interaktívvá tesszük: amit nem mutatunk meg, azt neki kell elképzelni, így valamilyen szinten ő is formálja a történetet. Ez nagyon hasonló ahhoz, amikor a színházban viszont a teret kell megformálnia magában a nézőnek, mert amit lát, az nem konkrét, nem valós tér. A filmben látjuk a lakás minden egyes részletét és berendezési tárgyát, a színpadon meg egy jelzésértékű asztalt székekkel. Ezekkel a hiányokkal tudjuk a nézőt interaktívvá tenni, ami a film esetében különösen fontos lehetőség a játékra.

WLB: Aki csak a filmet látta, vagy csak a mozit, annak érdemes a másik verziót is megnézni?

H. Sz.: Azt gondolom, igen, mindenképpen. Más-más élményt ad a kettő. A film eleve a történet tartalmának optimumát képezi le. Minden megvan benne, ami a színdarabban is, egy optimális arányban. Amit ki lehetett hozni belőle, azt kihoztuk. Viszont a színházban a nézők összetétele meg az egyes nézők figyelme határozza meg mindig, hogy milyenfajta leképezések jönnek létre. Olyan árnyalatokat, hangsúlyokat hívhat elő a nézői érzékenység, amit addig nem érzékeltünk. Ezeket aztán beépítjük, és így fejlődik a történet előadásról előadásra. A Kálmán-napot még 2023-ban forgattuk, megy a moziban, rengetegszer játszottuk színpadon, de e miatt a folyamatos fejlődés miatt az előadás mostanra már máshol tart, mint a film.

WLB: Az egész film egyetlen helyiségben játszódik – egy jelenetet leszámítva. Az nincs is benne a darabban?

H. Sz.: Nincs. A színházban a helyszínváltásokat nagyon nehéz kezelni, sokkal komplikáltabb, mint filmen. Meg eleve a helyszínváltások egyszerűen blokkolják a flow-t. A film esetében sem szerettem volna elhagyni a helyszínt, viszont azt a csendet, ami abban az egyetlen jelenetben van a négy ember között, azt nem lehetett a lakásban megcsinálni. Nem is működött volna, pláne, hogy egyébként a lakásban folyamatosan beszélnek. Meg kell egy kis idő a néző számára, hogy átgondolja a finálé előtt, hogy mit látott addig. És ez a belassult jelenet alkalmas erre. Tulajdonképpen minden filmemben van egy ilyen jelenet, a lezárás előtti suspense. A színdarabban természetesen nincs benne, ott egy színházi megoldás szerepel, egy hosszabb, csetlős-botlós, bohóctréfaszerű jelenet.

WLB: A Marvel- és a látványmozik korában, bár alapvetően más-más közönséget szólít meg a két filmtípus, nem tartottál a Kálmán-nappal bevenni a mozikat? Alig több mint egyórás, egyetlen helyszínen játszódik, és az a 4-5 szereplő gyakorlatilag végigbeszélgeti az egészet.

H. Sz: Mindig úgy vagyok vele, hogy ha az, amiről beszélünk, húsba vágó, érdekes és szórakoztató, akkor teljesen mindegy, hogy mozgalmas a film, vagy „csak” beszélgetnek benne. Mindig a minőség a fontos, arra felfigyelnek az emberek. A Kálmán-nap esetében, akár a filmet, akár a darabot nézzük, nincs szükség semmiféle kifinomult színházi, filmes vagy bármilyen más előképzettségre ahhoz, hogy az ember élvezze, értse és szórakoztassa. A darabot előadtuk olyan kisvárosban élő embereknek is, akik egyébként nagyon ritkán járnak színházba és moziba, és ugyanúgy szerették és fogták minden szintjét, mint a kifinomult-kicsiszolt, színházba járó, filmeket néző közönség. Hogy aztán hány emberhez jut el, mennyien nézik meg, az abszolút csak promóció kérdése. Arra persze nem sok pénzünk van, szinte semmi, de a közösségi média valamennyire segít, meg persze a szájhagyomány is. Az előadások híre is így terjedt el. Remélem, a Kálmán-nap is el fog ketyegni egy darabig.

WLB: A párkapcsolati trilógia első két részének megvolt a maga pontosan körülhatárolható témája. A harmadik film miről fog szólni?

H. Sz.: Amikor megírtam az elsőt, az Ernelláék Farkaséknált, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez aztán trilógiává fejlődik. Elkészült az első, váratlan sikert aratott, rendkívüli volt az út, amit bejárt. Utána szerettünk volna valami mást csinálni, de közben meg ott volt a formanyelv, a témakör és a közeg, amit megtaláltunk, és amiről ebben a formában se előttünk, se utánunk senki nem beszélt. Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább ezt folytatjuk tovább, így született a Kálmán-nap, ami a vihar előtti csend állapotát mutatja meg egy párkapcsolatban, amikor még nincs szakítás, de már mindenki érzi, hogy lesz. Az utolsó, a harmadik rész már erről a lezárásról fog szólni, egy lakásban játszódik majd az a történet is, nagyjából ugyanazokkal a színészekkel, akik az első két filmben is szerepelnek. Az lesz a legfojtogatóbb hangulatú a háromból, meg abban játszunk a legnagyobb tétekkel is.

WLB: Felmerül a kérdés, hogy ezek a filmek terápiaként is működtek, működnek nálad?

H. Sz.: Alapvetően minden művészeti munka egy terápia. Elkezdesz foglalkozni valamivel, belefeledkezel, szinte önfeledten játszol vele. Aztán levonsz bizonyos következtetéseket is a saját életedre vonatkozóan. De ezek általában később derülnek csak ki. Szóval nem azért kezdtem el írni az Ernellát vagy a Kálmán-napot, hogy valamit feldolgozzak velük a saját életemmel kapcsolatban. Persze mindig arról készítek filmet vagy írok darabot, ami személyes ügy, amihez van valami közöm, amit jól ismerek. De sosincs ezekben önterápia.

WLB: A harmadik rész mikor kerül moziba?

H. Sz.: Még idén, ha minden jól megy.

WLB: Nem tudom kihagyni a kérdést, de nyilván nem lehet véletlen, hogy a Kálmán-nap ugyanakkor került a mozikba, mint Rákay Philipék (aki Kálmán) Petőfi-filmje. Volt ebben némi fricska?

H. Sz.: Nem az én döntésem volt, hanem a forgalmazóé. Ő ismeri a piacot. Három lehetőség volt: egy héttel a Petőfi-film előtt, utána meg azon a héten, amikor az is a moziba került. A két film a két végpontot mutatja. Az egyik minden idők legdrágább magyar filmje, én pedig megcsináltam valószínűleg minden idők legkisebb költségvetésű hazai moziját. De egyébként meg nem attól függ egy film milyensége, hogy mennyit költöttek el rá.

WLB: A Kálmán-nap részben szlovák pénzből készült. Honnan ered ez a szlovák kapcsolat?

H. Sz.: Az van, hogy a körülöttünk lévő országokban nagyon nagy a szolidaritás Magyarország irányában. Minden egyes országban, ahol az utóbbi időben megfordultam, pl. Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Olaszországban és Németországban, mindenhol arról biztosítottak, hogy szeretnék támogatni a magyar filmeseket, mert érzékelik, hogy manapság ha nem fekszel jól a hatalomnál, nem tudsz filmet készíteni. A kérdés csak az, hogy milyen konstrukcióban támogassanak, mert azért nekik is megvannak a szabályaik. A szlovákok kisebbségi koprodukciós partnerként tudtak beszállni a filmbe. A többségi támogatást részben itthon szedtük össze, de kaptunk hozzá támogatást Svájcból és Amerikából is, így jött össze a többségi, ami mellé így megkaptuk a kisebbségi szlovák támogatást is. Ez egy ilyen nagyon alacsony költségvetésű filmnél még működik, de nagyobbnál már nem, ahhoz már szükséges az állami pénz.

WLB: Milyen lenne a számodra ideális hazai filmes világ?

H. Sz: Nagyon sokszínű, amibe minden belefér, de tényleg minden. Ettől lesz igazán izmos egy nemzeti filmkultúra, ha minden van benne. Látom, hogy mi történik például egy középiskolai filmszemlén, hogy milyen filmek jönnek automatikusan a fiatalokból. És ott is van minden, a romkomtól kezdve a történelmi mozin át a kísérleti filmekig, de van animáció, dráma, horror meg minden más zsáner is. Csak hagyni kéne, hogy kifejlődjenek, és hogy minőséggé váljanak. Persze ehhez normális támogatási rendszer is kéne. A humán erőforrás megvan hozzá, nem beszélve a tradícióról.