A totálkáros autójáról és a sebeiről mutatott fotók eloszlatták bennem a gyanút

Több olyan cikket is olvastam már a Randiblogon, amely az online társkeresés tanulságaival foglalkozott, és nekem is lenne egy személyes sztorim ebben a témában.

Jól mondja a fenti bevezetőben Norbert álnevű olvasónk, hogy rengeteg poszt jelent már meg a Velveten a Randiblogban az online társkeresés buktatóiról és csapdáiról – és most nemrég volt pont egy olyan történetünk, ami sok ponton összecseng mindazzal, amiről Norbert alább közölt levelében számol be. Két héttel ezelőtt Eszter sztoriját lehetett nálunk elolvasni, ami arról szól, hogy egy hosszabb ideig távkapcsolatban élt, és bár volt egy-két intő jel, mégsem figyelt ezekre, ami miatt később volt egy kellemetlen meglepetésben volt része.

Norbert az interneten ismerkedett meg valakivel, és ahogy az általában lenni szokott, a kapcsolat eleinte csodásan indult, amikor még nem is találkoztak személyesen. Aztán egyre sűrűsödni kezdtek a bonyodalmak, közbejött például egy autóbaleset, amint arra a címnek választott mondat is utal. Természetesen nem fogjuk a bevezetőben előre elmondani, hova futott ki ez a kapcsolat, máris Norberté a szó, csak annyi álljon még itt, hogy ha van kedve mesélni, az ön tapasztalatait is szívesen meghallgatnánk! Kérjük, írja meg saját történetét a Randiblog szokásos e-mailcímére!

„Az én történetem 2 évvel ezelőttre nyúlik vissza, akkoriban 30 éves voltam. Túl 4-5 igazán komoly párkapcsolaton, nagy szerelmeken, kis híján nősülésen és apává váláson... szóval amikorra azt gondolja általában magáról az ember, hogy már jól „ismeri a nőket”, és már nem tudják őt semmivel sem meglepni. Velem mégis megtörtént. Nem is kicsit!

Az egész sztorim kezdetén épp a végét járta egy, akkor 2 éves időtartamnál járó kapcsolatom, akivel együtt is éltünk. De már benne volt a levegőben, hogy hamarosan vége lesz ennek az idillnek. Érzelmileg és szexuálisan is elhanyagoltnak éreztem magam, így történt meg, hogy már a szakítás előtt egy online társkereső oldalon találtam magam. Korábban volt már ezen a területen rutinom, így azt gondoltam megfelelő a szűrőkkel tudom kiválasztani, hogy milyen nővel is akarok én ott megismerkedni a kb. 10.000 férfire vadászó potenciális partner közül. Nem is tartott sokáig, hogy ráakadjak egy elsőre csiszolatlan gyémántnak tűnő gyöngyszemre, akit, úgy éreztem, szinte nekem szánt az ég. Fotók alapján vonzódtunk egymáshoz, chaten sosem fogytak el a közös témák, telefonon egész éjszakákat át tudtunk egymással önfeledten, romantikusan, nevetve beszélgetni. 1 hónapig így folyt az ismerkedés titokban, ami alatt természetesen elkezdtem beleszeretni a lányba, ezért szakítottam az akkori párommal, rögtön szét is költöztünk, én pedig végre randira invitáltam újdonsült kiszemeltem. Ekkor kezdődtek a bonyodalmak...

A korábban a személyes találkozásban abszolút partnernek látszó lány ugyanis elkezdett mindenféle kifogásokat találni arra, hogy mikor épp miért nem megfelelő neki a találka. Először még abszolút megértettem, amikor a munkájára hivatkozott, mivel vállalkozóként mutatkozott be, és mivel jómagam is az vagyok, pontosan tudom, hogy az mennyi elfoglaltsággal jár. Ráadásul elmondása szerint ő a mezőgazdaságban tevékenykedett, ahol ugye az ember nem lazsálhat, amikor érik a termés, és csúcsidény van. Szóval úgy voltam vele, kivárom a soromat... Nem akartam sürgetni semmit, elfogadtam, hogy elvileg még hétvégéken is sokat kellett utazgatnia az országban mindenfelé vidékre értékesíteni és népszerűsíteni a termékeit.

Így telt el a következő 2 hónap, ami alatt persze én már nagyon furcsálltam, hogy miért nem találkozunk végre személyesen is, miközben minden áldott nap nem csak elmondta, de éreztette is velem, hogy ő engem mennyire szeret. De minden gyanakvásom és kételyem ügyesen eloszlatta azzal, hogy folyamatosan rengeteg frissnek tűnő képet küldözgetett magáról, valamint olyan részletesen beszámolt az életének mindennapjairól és a munkájáról, hogy az már valóságosabbnak így látatlanból nem is tűnhetett volna! Ráadásul minden egyes este, amit elvileg vidéken töltött (lévén, hogy Budapesten, illetve a termőföldjei közvetlen közelében is volt 1-1 lakása, így kétlaki életmódot folytathatott), hosszú órákat telefonáltunk hajnalokig, tehát biztos voltam benne, hogy nincs másik férfi az életében.

Közben napi szinten felmerült már köztünk, hogy találkozzunk, de valahogy valami mindig „közbejött”. A családom – akiknek ekkorra már értelemszerűen sokat meséltem róla – figyelmeztetett, hogy szerintük itt valami nem kóser... Hiszen ha két ember igazán együtt akar lenni egymással, akkor az lehetetlen, hogy 3 hónap alatt egy ilyen kis országban, ahol elenyészőek a térbeli távolságok, ne tudjanak még egy kávét sem meginni egymással. Egy idő után persze beleültették a bogarat a fülembe, hogy talán hazudik nekem, így megmondtam neki, hogy nem vagyunk már gyerekek, nem levelezőtársat keresek, és megpróbáltam érzelmi zsarolással kikényszeríteni a randevút...

Elvileg el is indult hozzám Pestre, de nem sokkal később az autópályán súlyos balesetet szenvedett. A kórházba nem engedett be magához, mert elég komoly sérüléseket (agyrázkódás, kéztörés, zúzódások stb.) szenvedett, és azt mondta, a női hiúsága nem tudná elviselni, hogy ilyen körülmények között lássam őt először. Bármennyire is tűnt mindez csak egy újabb időhúzó kifogásnak, a totálkáros autójáról és a sebeiről később mutatott fotók teljesen eloszlatták bennem a gyanút. Így természetesen még tovább vártam...

Megint eltelt legalább 1,5-2 hónap, mire felépült. Közben persze minden nap tartottuk a kapcsolatot, és én már annyira bele voltam habarodva, hogy úgy éreztem, amint meglátom személyesen is, beleszeretek, és talán soha többé nem engedem el! Epekedve vártam tehát a gyógyultsági állapotát, de aztán még durvább dolgok történtek...

Azt állította, hogy felbukkant a múltjából egy exe, aki annó folyamatosan bántalmazta és meg is erőszakolta őt. Most leginkább pénzt akart tőle, mivel a fülébe jutott, hogy milyen jól beindult a lány vállalkozása, és ezáltal tehetősebb lett, mint valaha. A srác pedig nem dolgozott semmit, mivel néhány kisebb droggal való visszaélés miatt meggyűlt a baja a törvénnyel, így vidéken – ahol ugye szinte mindenki ismer mindenkit – nem nagyon kapott sehol munkát. A lány természetesen nem akart adni neki pénzt sem szép szóra, sem pedig zsarolásra, ezért elszabadult a pokol. Az expasi elvileg többször megtámadta őt az utcán, fojtogatta, megverte... Aztán betört az irodájába is, és értékes dolgokat lopott el. Újból megrongálta az autóját (kiderült, hogy a korábbi autóbaleset sem volt véletlen!), lesátrazott a háza előtt, hogy ki se merje tenni kb. az utcára a lábát, stb... A lány ettől természetesen totál kikészült ismét mind fizikailag, mind pedig lelkileg.

Nem győzött orvoshoz, ügyvédhez és rendőrségre járni, csak hogy megszabaduljon végre attól az ámokfutótól. Akiről időközben kiderült, hogy más nőkkel is ezt csinálja, mármint hogy egymással párhuzamosan 4-5 nőt tart érzelmi/fizikai zsarolásban, és a tőlük kiszedett pénzből finanszírozza a kábítószer-kereskedelmi tevékenységét. Tudom, tiszta NCIS-szagú story... Sokszor én sem hittem mindezt már el. De amikor a lány érezte, hogy nem bízok benne, mindig nagyon ügyes pillanatokban és nagyon meggyőző bizonyítékokkal támasztotta alá a saját igazát. Láttam a rendőrségi jegyzőkönyveket az ügye előrehaladásáról és az orvosi szakvéleményeket is az egészségügyi állapotáról. Így bár nehezen, de mindent bevettem. És vártam...

Még tovább vártam, mivel nem tehettem mást, nem engedte, hogy fizikailag is segítsek megoldani a problémáit. Chaten és telefonon általában elérhető volt számomra, de a személyes találkozót továbbra sem tudtuk összehozni. Közben persze rengeteg (az agresszív drogos exhez) hasonlóan cifra és sokkoló mellékszál tarkította még a szürke hétköznapjainkat, de azok taglalásába már bele sem megyek, mert nem szeretnék senkit sem untatni, és a végkifejlet szempontjából nem is lényeges.

Ami fontosabb, hogy végül eltelt 9-10 hónap, mire teljesen besokalltam. Körülöttem már mindenki azt gondolta, hogy a lány hazudik nekem, és szándékosan nem is akar találkozni, én pedig már nem tudtam, hogy mit higgyek. A racionális énem azt súgta, hogy ez már tényleg nem normális, hogy élőben még sosem találkoztunk, miközben már elvileg mindketten úgy tekintettük a másikra, mint a párunkra. Ráadásul közös ház vásárlását és családot terveztünk, persze mindezt csak online, szóban... Az addigra még magányosabbá és szeretethiányosabbá vált szívem azonban a végletekig hinni akart a lánynak, mert bízott benne, hogy ha végre nem áll közénk semmilyen külső zavaró tényező, akkor nagyon boldogok leszünk majd, együtt.

Ezért hát ismét válaszút elé állítottam őt: randizzunk vagy felejtsük el egymást! Természetesen előbbit választotta, meg is adta, hogy melyik vonattal indul fel Pestre, én pedig kimentem elé (titokban, meglepetésként) a Nyugatiba, és úgy vártam rá a vágányok mellett, mint még soha senkire. Mégsem volt a járaton rajta... Vagyis kiderült, hogy ő már Zuglóban leszállt... Tehát csak elkerültük egymást – gondoltam én –, és a budapesti lakásához siettem, hátha ott még időben elérhetem. De a telefonja elvileg lemerült, órákig nem tudtam elérni, hiába vártam rá az utcán éjszakába nyúlóan, fázva és éhesen...

Átvert bohócnak éreztem magam, nagyon összevesztünk, kvázi „szakítottunk”. Ironikus ezt leírni, hiszen fizikailag sosem voltunk együtt... De akkor ezt éreztük. Nagyon fájt az egész, depressziós lettem, 2 hónapig szinte nem is beszéltünk. Aztán jött a karácsony... Újra megkeresett, meglágyult a szívem, gondoltam: hátha most eljött a mi időnk! Ajándékot vettem, mindenre felkészültem, lementem hozzá a megadott lakcímére. És megint felsültem... Nem nyitott ajtót... Nem találkoztunk. Sokadjára ejtett tehát pofára...

Betelt a pohár, lezártam magamban, meg is szakítottunk minden kapcsolatot egymással. Megint eltelt 3 hónap. Ekkor már kb. 1,5 éve tartott az „ismeretségünk”, amikor újra felbukkant. Kicsit más volt, mint korábban. De azt állította, hogy ő továbbra is szeret. És találkozni akar... Én érzelmileg addigra már aránylag túl voltam ugyan rajta, de a kíváncsiság nagy úr, gondoltam, ezt az alkalmat egyszerűen nem hagyhatom ki. De előtte azért még ott is húzta egy ideig az agyam, pár napig csak chateltünk és telefonáltunk. És akkor egyszer csak hirtelen megvilágosodtam! Mivel gyerekkoromban versenysakkozó voltam, jelenleg pedig elemzőként dolgozom, így az átlagemberekéhez képest jobb a memóriám. Apró információ-morzsákra, képekre, alakzatokra, leírt beszélgetésre, szövegfoszlányokra a napnál is világosabban vagyok képes emlékezni, amennyiben akár csak egyszer is igazán rájuk koncentrálok.

És feltűntek számomra a vele való beszélgetésekben ellentmondások. Kis részletek, amelyek másoknak talán jelentéktelenek lettek volna, de nekem beugrott, hogy ugyanezeket a dolgokat egy évvel ezelőtt még máshogy mondta! Ellentmondásokba keveredett saját magával. Illetve mivel három különböző telefonszámot használt (elvileg a munkái és a magánélete szétválasztása miatt), így sokféle különböző csatornán kommunikáltunk, de én mindig mindegyiket csekkoltam (hiszen hol itt értem el, hol ott), és a Viber ugye naplózza a beszélgetéseket, így vissza tudtam keresni a „bizonyítékokat”. És egyre több furcsaságra akadtam...

Sajnos rá kellett jönnöm: végig hazudott nekem. Mindenben... A valódi neve nem az volt, amit mondott. Nem is ő szerepelt a nekem küldött képeken. Nem is ott élt, nem is azzal foglalkozott, amit írt magáról, és még csak szingli sem volt. Kb. 5 éve jegyben járt már a vőlegényével, akivel ráadásul együtt is éltek egy teljesen másik megyében. Elsőre sokkoló volt a felismerés, de már nem tudtam kiakadni rajta... Csak izgalommal vártam a találkozót!

El is jött végre, egy török étterembe. Azt hittem, hogy egy óriási bocsánatkéréssel kezd, és mindent bevall, megmagyaráz, hogy mit miért tett. Ehelyett úgy tett, mintha mi sem történt volna és a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kb. 1,5 év gyötrelmes lelki szenvedtetés után csak ott kedélyesen elgyrosozgatunk! Megmondtam neki, hogy ennek a színjátéknak semmi értelme, tudok ugyanis mindent. Szép sorban a szemére olvastam a hazugságait, amiket először letagadott, de amikor felvázoltam neki, hogy kész vagyok kitálalni a vőlegényének, akkor végül mindent bevallott. Kiderült, hogy egy mentálisan rendkívül beteg, megrögzött hazudozóval álltam szemben... Akinek szinte kettős személyisége van, mert annyira bemesélte nem csak nekem, hanem saját magának is azt az elképzelt álomvilágot a színészi módon megformált, kitalált alteregójáról és rólam, hogy azt már maga is elhitte és gyakorlatilag abban élt. És meg kell hagyni, valamilyen szinten zseniális alakítást nyújtott, hiszen nagyon hosszú ideig sem én, sem a vőlegénye nem jöttünk rá az ő kis kettős játékára...

Mindebből számomra több fontos tanulság is volt. A „nem mind arany, ami fénylik” közhelyein túl azóta sokkal kevésbé állok naivan az emberekhez, és jobban megválogatom nem csak azt, hogy kivel ismerkedem, de azt is, hogy kinek mit hiszek el! Sajnos a mai világban rengeteg a hazugság, az átverés és a szemfényvesztés... Vannak, akik a pénzünket rabolnák el. Vannak, akik az érzelmeinkkel játszanának maguk szórakoztatására. És vannak, akik azt pazarolnák el, amiből mindannyiunknak a legkevesebb van: az időnk! Utólag visszagondolva nekem nem is az fájt, hogy végül nem lett happy end az elképzelt és elhitt love storynk vége. Hanem az, hogy elpocsékoltam kb. 1,5 évet a fiatalságomból egy hazugságokból felépített délibábra, illetve hogy mindezért eldobtam egy olyan lányt, aki szeretett engem, és mostanra talán összeházasodtunk volna...”