Nem csókkal köszöntött. Ez igen meglepett a történtek után

Elképesztő sokk alatt vagyok. Már egy ideje kacérkodom az írás ötletével, de eddig mindig elvetettem, hogy majd egyszer, mert hogy még nincs itt az ideje, meg különben is, annyira nem is érdekesek a történeteim. De most. Most aztán nálam is csordultig telt a pohár a mindent felülmúló abszurditással, ami a dating life-omat övezi. Tényleg volt már részem mindenféle kalandban, sokkal fiatalabbal, idősebbel, házassal, perverzzel, bántalmazóval, de amit ma átéltem, az minden szempontból kiveri nálam a biztosítékot.

Ez a bevezető tartozik Beáta álnevű olvasónk alábbi leveléhez, és az íráson egész végig érződik, hogy sokkhatás alatt keletkezett (a vége trágárabb szavakat is tartalmaz). Nem lőjük le a meglepetést természetesen Beáta helyett rögtön itt az elején, annyit mondunk csak, hogy egy különlegesen és kicsit lassan alakuló kapcsolatban jött egyszer csak ez a hidegzuhany, ez a derült égből villámcsapás. Persze utólag mindig okos az ember, Beáta is mondja, hogy mennyi intő jel volt, aminek akkor még nem tulajdonított jelentőséget – ezek közül az egyiket emeltük ki címnek.

Ha önnel is fordult elő hasonló, kérjük, mesélje el ön is a sztorit itt a Randiblogban! Vagy ha bármi egyéb tapasztalatát szeretné megosztani társkereséssel-párkapcsolatokkal-szakítással kapcsolatban, akkor is várjuk a levelét, e-mailben méghozzá, az alábbi címre.

„Az ember 45 éves, ugyan azt hozzátenném, hogy az érzelmi intelligenciája meg sem haladja a 17 éves kamasz korosztályét. És bárcsak túloznék. A mi kapcsolatunk, ha lehet a teljes átverést és manipuláció örvényét annak nevezni, majdnem 2 hónapja kezdődött.

Betöltötte a 45. születésnapját, és mivel már korábban ismertem, természetesnek vettem felköszönteni születésének napján. A szimpla köszöntésemet viszonylag hamar üzenetváltások követték, amiben ő rögtön jelezte, hogy szívesen meginna velem valamit. Én naivan, hiszen ki gondolná, hogy egy 45 éves embernek arra van még energiája, hogy másokkal szórakozzon, szívből támogattam az ötletet.

Üzenet üzenetet követett, miközben hetek teltek el, de találkozóra persze nem került sor. Kezdtem értetlenül állni a helyzet előtt, hogy akkor minek írogat, de gondoltam, kivárom. 2 hétre rá kérdezte, megyek-e egy eseményre, és hát pont úgy jött ki, hogy tudtam, így elmentem. Ment ott is a somolygás, és a szavak nélküli flörtölés, de megint úgy váltunk el, hogy nem beszéltünk meg találkozót. Eltelt még egy hét várakozással, de közben folyamatos üzenetváltással, majd végül csak fixáltunk egy találkozót, mikor spontán megkérdezte, hogy MOST épp jó-e. Persze utólag visszagondolva nyilván sejtenem kellett volna, hogy ne várjak semmi jót olyantól, aki nem tervez egy picit előrébb, mint az épp adott pillanat, de hát én megint csak naivan arra gondoltam, épp most ér rá.

Beültünk, megittunk pár forralt bort, beszélgettünk, majd hazakísért. Még búcsúzóul közölte, hogy innen folytassuk, de hát ő 3 nap múlva elutazik külföldre, szóval majd utána. Nem annyira értettem, hogy ha csak 3 nap múlva utazik el, miért kell megvárni, míg visszajön, de gondoltam, ne legyek telhetetlen, hiszen közben jöttek az üzenetek, hogy ne aggódjak, nem marad kint, hogy ő hogy szereti a mosolyomat, hogy mehetnék vele is, hogy majd a tengerparton romantikusan összebújunk stb. Nem gondoltam, hogy van miért aggódnom. Kár volt elcsitítani az eredeti gyanúmat.

Sűrűn beszéltünk, míg távol volt, írt, mielőtt felszállt volna a gépe reggel fél 6kor, írt onnan is, küldözgetett fotókat is, én meg vártam. Végre hazajött, és újra találkoztunk, ismételten együtt töltöttük a délutánt, egy hangot nem hallottam arról, hogy más is van a képben, sztorizgatott élményeiről, engem dicsért, milyen csinos vagyok, tekintve, hogy fotós folyamatosan készítette rólam a képeket a kávézóban. Persze sokadik red flag volt az is, hogy amikor a kávézó után a Blahán kitaláltuk, hogy menjünk le a Duna partjára, ő inkább biciklivel tekert el oda, és hagyta, hogy én végiggyalogoljam a távot. Furcsa volt, de hát Istenem, van ilyen, gondoltam. Hátha hasmenése van, vagy ki tudja, és ezért előre akart menni. Majd onnan már mellettem tolva biciklit elkísért a buszmegállóba, ott is persze megbeszéltük, hogy majd innen folytatjuk.

Eltelt megint egy hét üzengetésekkel itt meg ott, de találkozó nem lett megbeszélve. Végül egy bő hétre rá közölte, hogy most megint megihatnánk valamit, belementem. Oda már azzal a céllal mentem, hogy ha most nem lesz valami, én dobom a kukába az egészet, mert nem igaz, hogy már 1 hónapja üzengetünk, flörtölgetünk, találkozgatunk, és még mindig nem történt semmi. Ott is megittuk a kávét, elbeszélgettünk mindenféléről, majd szokásos 2-3 óra után közölte, neki vissza kell menni dolgozni. Na, gondoltam, most vagy soha. Mondtam neki, hogy nekem 2 óra múlva van találkozóm, addig ráérek, igenis tessék velem tölteni az időt, amúgy is süt a nap, a kedvünk jó, mit szól hozzá. Beleegyezett, egyik helyről mentünk a másikra, majd egy tetőteraszon találtuk magunkat, ami február 14-én nem volt a legideálisabb választás, de akkor roppant romantikusnak tűnt.

Pokrócba csomagolva néztük a naplementét, és szürcsölgettük a teánkat, miközben ő folyamatosan fotókat készítgettet rólam, hiszen milyen csodásan nézek ki a lemenő nap fényében. Majd egyik pillanatról a másikra vállamra terítette a pokrócát, ami alatt összebújtunk, és elkezdtünk vadul csókolózni. Gondoltam, végre, megértük ezt is. Miután kellőképpen átfagytunk, és nekem is lassan mennem kellett, még felajánlotta, hogy elvisz a biciklijén a találkozóm helyszínére. Ketten a biciklin eltekertünk a helyhez, ahol szintén szenvedélyes csókolózásban forrtunk össze. Megkérdezte, hogy láthat-e másnap esetleg reggelire, akár nála vagy nálam, de akár máshol is. Úgy voltam, hogy már eleget vártam a szexszel, különben is kíváncsi voltam, hol és hogyan lakik, így beleegyeztem, hogy másnap nála találkozzunk.

Persze készített nekem reggelit, és végigszexeltük a fél napot, nem tagadom, az előjáték részében kiváltképp tehetséges volt, de azért a merevedéssel voltak némi problémái, meg hát a méret sem volt lenyűgöző. Ezeket akkor persze szintén elhessegettem magamtól az intimitás reményében, ami volt is. Volt közös alvás, bújás, bókok és csókok végeláthatatlan zivatara. Végül mindketten kötelességeinknek eleget téve nekiindultunk a napnak olyan 5 óra után, de persze lefixálva, hogy ha nem is másnap, de azután újra találkozunk.

Így is lett, vasárnap engem látogatott, én főztem neki reggelit, miközben vadul végigszexeltük megint szinte az egész napot annyira, hogy ő a délutáni munkáját majdnem teljesen lekéste. De persze onnan is bőszen írogatott, hogy ő hogy el van varázsolva, hogy a gondolatai csakis nálam járnak, milyen finom vagyok stb. Majd miután a nagy kapkodásban nálam hagyta biciklivédőjét, még másnap összefutottunk a munkahelyem előtt, ahol nem csókkal köszöntött. Ez igen meglepett a történtek után, de persze megint naivan azt hittem, hogy csak engem nem akar kellemetlen helyzetbe hozni az esetleges kollégák előtt. Én annak reményében, hogy biztos elmegyünk majd kávézni egyet, hoztam magammal a táskám és kabátomat is, mikor leszaladtam elé a kapuba. Az ő reakciója is elég kellett volna, hogy legyen a gyanúra, hiszen megkérdezte, megyek-e valahova. Mondtam, hogy nem, én csak azt hittem, ráér egy picit, de közölte, hogy neki most nagyon sok a dolga. Gondoltam, rendben, hiszen nekem is olyan a szakmám, hogy mikor határidővel dolgozunk, akkor látástól vakulásig nyomjuk. Miért is ne lehetne ugyanez nála is.

Majd eltelt egy hét, amiközben csevegtünk, de azon kívül, hogy többször elmondta, mennyire jó lenne már minél hamarabb látni, semmi konkrétumot nem beszéltünk meg. Mondanom sem kell, hogy én persze azzal töltöttem a hétvégémet, hogy azon agyaltam, vajon miért tűnik el folyton, és hogy ez nekem mennyire rosszul esik. El is határoztam, hogy ha legközelebb találkozunk, ezt mindenképpen szóvá fogom tenni.

Tegnap rám is írt, hogy most már tényleg jó lenne találkozni. Gondoltam, remek, itt az alkalom, hogy tisztázzunk mindent. Keddre le is beszéltük a találkozót, kicsit gyanús volt, hogy megint menjek hozzá, de annyira bíztam abban, hogy ha meg is beszéljük a helyzetet az időszakos eltűnésekkel kapcsolatban, még innen bőven van hova fejlődni, és van hova kapcsolatot építeni. Ez ma volt.

Átmentem, nem mondhatnám, hogy túláradóan kedves voltam, hiszen egy komolyabb hangvételű beszélgetésre treníroztam magam. Ő rögtön lekenyerezett a kedvességével, csókjaival, hogy ebédeljünk együtt, ha éhes vagyok. Éhes voltam. Nem sok minden volt a kamasz/agglegény lakásának hűtőjében (amit most meg kell kérdőjeleznem, hogy vajon ő lakik-e egyáltalán ott), de összeütöttem egy bundáskenyérre valót pirított gombával és paradicsommal a tetején. Kellemesen elcsevegtünk családról, a beteg anyukám állapotáról, az élet nehézségeiről. Ami olyannyira elfeledtette velem, hogy milyen céllal is mentem én oda, hogy csak azon kaptam magam, hogy a hátán odacipel a kanapéra, ahol kedvesen összebújunk.

Már el is engedtem a gondolatot, hogy én most komoly kapcsolati dolgokról beszélgessek, és elrontsam ezt az intim, meghitt kis délutánunkat, mikor közölte, hogy még elszalad mosdóba. Soha ilyet érzést, hogy valaki ennyire sugallni próbálna nekem valamit, nem tapasztaltam, de amint kilépett a szobából, felfedeztem az amúgy hatalmas szobát, és egy kupleráj alatt elrejtett kis szegletében egy teljesen átlagos rajzfüzetet.

Gondoltam, míg várok, megnézem, én is szeretek rajzolni. Ahogy belelapozgattam, az első gondolatom az volt, hogy ezek az aktok nem is rosszak, a másik pedig az, hogy ezek a meztelen férfirajzok erősen emlékeztetnek valakire. Lenéztem a papír aljára, és a szignón kívül, amit nem tudtam értelmezni, dátumot is találtam, a múlt héten kelteződtek. Mondom, az igen, most már elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy én valószínűleg csúnyán át vagyok épp verve.

Ahogy visszaért a fürdőből, kicsit megfagyott a látványtól, hogy ott gubbasztok random módon efölött a rajzfüzet felett. Ki is bukott belőlem a kérdés, egy még utolsó reményteli: ezeket te rajzoltad? A válasz nem volt. Majd csend. Majd újra kérdeztem: És az titok, hogy ezeket ki rajzolta? Majd a hónom alá nyúlt és felállított. Körbeölelt a karjaival és kamaszos vigyorral az arcán közölte, hogy hát igaz, mi erről még nem beszélgettünk, de (itt már sejteni véltem, hogy nem lesz jó vége a történetnek, így eltávolítottam a mancsait a derekamról) neki van valakije...

Őszintén valahol nem lepett meg, a kérdés csak úgy kiesett belőlem, hogy: és akkor most épp őt csalod meg? Mire még meglepőbb válasz jött: hát még éppen nem (mintha a penetráció lenne az egyetlen mérhető és látható szimbolikus jele a megcsalásnak, a hosszú heteken át tartó flörtölés, a csókolózás, az bezzeg nem az). Látván, hogy elkomorodik az arcom, visszadőlt a kanapéra, és megkérdezte, hogy most haragszom-e. Hát aranyom, nem én így nézek ki, mikor éppen kurva jó kedvem van – volt a válasz.

Sértetten az emlékektől, amik tele voltak hazugságokkal, óvszer nélküli védekezéssel stb., feldúltan elkezdtem összeszedelődzködni, mire teljes megdöbbenésemre közölte, hogy: csak nem elmész? Hát de mi lesz a maradék bundáskenyérrel, ne csomagoljam be esetleg neked az útra? Ez biztos valami vicc bazdmeg, futott át az agyamon, csak nem képzeli, hogy a félig megcsócsált maradék bundáskenyeret fogom hazafelé majszolgatni, miután hülyének néztek és porrá aláztak ebben a pillanatban.

Elindultam az ajtó felé, de a sokk nem ért itt véget, még hozzám vágta, hogy: és ha nem jól alakul, amiben vagyok, akkor kereshetlek? Ez nem normális, mondtam magamban, csak nem képzeli, hogy azok után, hogy ilyen aljas módon hátba szúrt, és korához nem méltóan viselkedett, még majd ülök a telefon mellett, hátha jön tőle egy újabb biztató üzenet, ha épp újra összeveszik a barátnőjével. Őszintén bukott ki belőlem a döbbenet: neeeem, nem kereshetsz! És nyissad az ajtót, de sebtiben!

Kicsoszogott a papucsában az ajtóig, majd szomorúan rám nézve közli velem: puszi nincs? – Én: Puszi???? Nincs bazdmeg, az se, meg semmi más se. És elviharzottam. Azóta sem térek magamhoz, pláne a maradék bundáskenyér felajánlásán, mintha az bármit jóvá tenne. 45 éves embert kellett kioktatnom ma, hogy ilyet senkivel nem csinálunk, hogy egyenlő partnerként illik kezelni mindenkit, akivel bármilyen viszonyt is kezdesz, és meg kell adni nekik az esélyt, hogy eldöntsék ők, meddig mennek el. Rettenetesen sajnálom azt a nőt, aki jelenleg azt hiszi, épp a legboldogabb pillanatait éli ezzel az emberrel, mert ennél mindenki sokkal, de sokkal jobbat érdemel.

Mire hazaértem, valamennyire lehiggadva egy üzenet várt tőle: azért jó volt. Utálj, hogyha akarsz. Köszönöm az ebédet. Ciao. Én, de semelyik női társam sem szorul rá a te szánalmas engedélyedre, hogy utálhassunk-e vagy sem, ez megtörténik anélkül is. És az a szomorú hírem van, hogy ha te 45 évesen sem jutottál el arra a színvonalra, hogy megbecsüld nem csak a nőket, de embertársaidat, akkor soha nem is fogsz. Ez a történet a te szegénységi bizonyítványod és a te butaságod története. Edd meg nyugodtan, amit főztem.”