Napokban jelent meg az Airport, Hungary című könyvem újradolgozott kiadása, amelyben magánrepülőgépek, hagyományos- és fapados légitársaságok légiutaskísérői, cargo- és utaszállító gépek magyar pilótái és repülőtéri dolgozók osztják meg történeteiket ebből az izgalmas világból. A kötet új fejezetei részben a járvány idején íródtak, így beszélgetőpartnereim az összeomlás óráiról is meséltek, amikor a koronavírus teljesen megbénította a légiközlekedést. 

Karolina, a légiutas-kísérő a járvány idején végig szolgálatban maradt, így első kézből tudott információt adni arról, hogy milyen volt a hangulat az utastérben a vírus legsötétebb óráiban. Akkor is repült, amikor teljesen csendes volt Európa felett a légtér, és szinte egyedüliként karcolták a felhőket. A legnehezebb napok, hetek alatt berepült a gócpontokba, Olaszországba és Spanyolországba is, e sorok írásakor pedig úgy tűnt, hogy fertőzés nélkül megúszta. Tőle elsősorban azt szerettem volna megtudni, hogy milyen volt a „frontvonalban” lenni, kik utaztak, és miért, ezekben a vészterhes időkben, és milyen volt a hangulat a sokszor szinte teljesen üres repülőgépeken.

Bár végig szolgálatban maradt, kollégáihoz hasonlóan Karolina sem a kabinban, hanem otthon töltötte az ideje nagy részét a pandémia legsúlyosabb időszakában. A rengeteg járattörlés miatt kéthetente jutott neki egy járat, míg a normális időszakokban akár heti hatszor is repült: a húzósabb napokon négyszer is fordult a rövidebb járatokon. Néhány kollégája az összeomlás alatt havonta egyszer kapott csak behívót tavasszal.

– Még a járvány elején felhívtak, hogy elvinném-e az olasz járatot, mert sok munkatársunk lázad, nem akarja bevállalni a repülést az akkor már gócpontnak számító országba. Úgy éreztem, hogy nekem nincs félnivalóm, elvittem a munkát. Odafelé igen szellős volt a helyzet, talán ha harmincan ültek a gépen, többségük maszkban. Háromféle utat különböztetek meg: vannak az „ingázójáratok”, amelyekkel szinte kizárólag kint dolgozó magyarok járnak , aztán külön kategória a vakációzókkal teli nyaralójárat, és van a harmadik, amelyen vegyesen ülnek az ilyen-olyan céllal utazó emberek. Az olaszországi a legutóbbi kategóriába tartozó járat, normális esetben hosszú hétvégére kiruccanó párok, üzletemberek és családlátogatásra igyekvő kettős állampolgárok használják, ezen a napon azonban csak azok jöttek el, akiknek erre nyomós okuk volt. Visszafelé már jobban megtelt a gép, talán fél ház is volt, Olaszországban élő magyarokat vittük „haza”. Azon az estén be kellett mennem a pilótafülkébe, ahol a valaha látott egyik legcsodálatosabb látvány fogadott. Velence fényei világítottak alattunk. Tudtam, hogy ha ez itt Velence, akkor a csizmának is ott kell lennie a távolban. Felnéztem, és beláttam szinte a teljes félszigetet. Varázslatos pillanat volt. Az jutott az eszembe, hogy innen nézve milyen nyugodt Európa, miközben odalenn egy vírus tombol, és félelem uralkodik.

A fiatal lány legközelebb már egy nyugat-európai nagyvárosba igyekezve húzta maga után kis gurulós bőröndjét a kísértetterminálon. Ez „ingázójárat” volt, és – a helyzethez képest – már-már zsúfolt. Amikor Karolina végignézett a sorokon, elsőre csak azt érzékelte, hogy valami nincs rendjén. Az agya feldolgozta a rögzített képet, és megtalálta a hibát: a gépen kizárólag férfiak ültek. A rövid út során azért lehetősége nyílt egy kis beszélgetésre: a férfiak szívesen váltottak szót a csinos, ifjú lánnyal, ő pedig kíváncsi volt rá, miért vállalják az utazást egy olyan időszakban, amikor más a levélszekrényig is rettegve megy ki. 

– Munkások voltak mind egy szálig, akik ideiglenesen vagy hosszabb ideig külföldön vállalnak munkát. A járvány első perceiben hazautaztak, ám később megkapták a zöld jelzést, hogy kellene ember az építkezéseken, gyárakban, mezőkön, jó pénzt fizetnének a munkáért, ők pedig a családot hátrahagyva vállalták a kockázatot. Alig néhányukon volt maszk. Visszafelé szinte semmit sem változott az utazóközönség összetétele: jókedvű munkásemberek iszogatták a megérdemelt sörüket. Akkor már egy hölgy is volt közöttük – mondta Karolina.

A légiutas-kísérőt az első válság alatti „nyaralójáratán” legyintette meg igazán a dráma szele – a dél-európai napfényes desztinációra tartó járat szinte üresen szállt fel Budapestről. A gépen néhány pár ült, ők a veszélyekkel dacolva, a járvánnyal mit sem törődve úgy döntöttek, hogy elutaznak a kifizetett nyaralásukra – most úgyis minden olcsó lesz felkiáltással vágtak neki a kalandnak. A helyzetet reálisabban értékelő vakációzók lemondtak  terveikről. 

– Visszafelé sokan lettünk. Csupa elgyötört arcú ember, akik a repülőgép levegőbe emelkedése után kezdtek leereszteni, elhitték végre, hogy tényleg biztonságban vannak, hazavisszük őket, ezt a járatot már nem mondja le senki, és este már a saját ágyukban alhatnak. Bárhogyan alakul is a világ sorsa, ők otthonról követik majd a fejleményeket. Az utasok egy részéből dőltek a sztorik: elmondták, hogy a lehető legrosszabb pillanatban utaztak el, rémálommá vált a nyaralásuk, a szállodai szobájukban gubbasztva töltötték az első két hetet, majd törölték a repülőjáratukat, így hazatérni sem tudtak, a nyaralóközpont pedig ajtót mutatott nekik, mondván, lezárják a létesítményt. Végül egy másik szállodában kaptak helyet, és naponta próbáltak jegyet szerezni valamelyik járatra. Amikor sikerült, az örömük rövid ideig tartott: hamarosan kaptak egy SMS-t, hogy törölték a járatot. Mások távoli szigetekről utaztak haza, míg voltak kint élő magyarok, akiket nehéz döntés elé állított ez az élethelyzet: a vállalkozásukat válasszák, vagy az otthoni családjukat? Különleges hangulatú járat volt, más, mint amilyenhez ezen a desztináción szoktunk – mesélte Karolina