Megható és felkavaró dokumentumfilm készült egy 1956-ban emigrált, jelenleg Ausztráliában élő nőről, Liliről, akinek gyermekét Magyarországon hagyva kellett menekülnie hazájából. Egy rövid ausztriai és dél-amerikai kitérő után Ausztráliba telepedett le, új férjével és második gyermekével. Kalandos életútjáról, és az őt bemutató filmről Hegedüs Péter rendezővel, és Vladucz Zoltán operatőrrel beszélgettünk.

Hogyan ismertétek meg Lilit?

Vladucz Zoltán (VZ): Egy ausztrál nemzetiségi rádiónál dolgozott, 33 évig szerkesztette a magyar nyelvű adást. Akkor találkoztam vele, amikor le kellett filmeznem az utolsó munkanapján. Ekkor mesélt röviden az életéről, én pedig egyből azt gondoltam, hogy olyan érdekes, hogy muszáj belőle filmet készíteni.

Hegedüs Péter (HP): Én már korábban is találkoztam vele, 1999-ben csináltam egy dokumentumfilmet nagyapámról, Hegedüs Andrásról, aki 1956-ban Magyarország miniszterelnöke volt. 18 évvel a film után ismertük meg egymást, akkor úgy fogadott, hogy megmutatta, lefénymásolta a filmről szóló újságcikket és megőrizte.

Lili kapcsán talán a legfontosabb információ, hogy 1956-ban lányát maga mögött hagyva menekült külföldre. Ennek a történetnek a feldolgozása áll a film középpontjában?

VZ: 1944 októberében, a nyilas terror idejében, kilencévesen szemtanúja volt egy vérengzésnek a kiskunhalasi vasútállomáson, amikor több száz munkaszolgálatost öltek meg. Ez a borzalmas élmény a mai napig kísérti. 5 évig készült a film, a Lilis beszélgetéseink alkalmával egyre másra jöttek elő a családtagok személyes traumái, amelyekről korábban nem tudtunk.

HP: Amikor a lányáról beszélt, úgy viselkedett, mintha ez csak egy melléktörténet lenne. Nem tudta még feldolgozni. Több mint 80 éves, de még mindig olyan traumákat hordoz, amikről csak nagyon nehezen tud beszélni. Nem szeretnék túl sok részletet elárulni, a filmből minden kiderül.

A dokumentumfilmben Editet, Lili Ausztráliában élő lányát követitek az útján, ahogy kísérletet tesz rá, hogy megismerje édesanyja múltját és féltestvérét. Mennyire volt Edit nyitott a film készítésével kapcsolatban, mennyire hasonlít anya és lánya egymásra természetükben?

VZ: A filmben azt mondja, egy magyar buborékban nőtt fel Ausztráliában. Számára ez nem volt vidám dolog, nyilván, amit Lili 1956-ban elveszített, azt az ausztráliai magyar kluboktól próbálta visszakapni. Buenos Airesben született, 8 éves korától él Ausztráliában. Gyerekkorában körülötte mindenki spanyolul vagy angolul beszélt, ő meg magyar népviseletben, magyar verseket szavalt az augusztus 20-i megemlékezéseken. Editnél sosem éreztem azt, hogy amikor bekapcsolom a kamerát, felvenne egy álarcot. Ugyanolyan őszintén és odaadóan beszélt, mint amikor csak egymás között voltunk.

HP: Lili mindig úgy beszél a lányáról, mint egy angyalról, aki nélkül nem lehet élni. Ha Edit nem lett volna, a filmet sem tudtuk volna megcsinálni. Azokat a beszélgetéseket, amit az anyjával megejtettünk, ő már évekkel korábban megtette, kicsit olyanok voltunk számára, mint egy eszköz a saját céljai megvalósítására, vagyis hogy megismerje édesanyja múltját és a féltestvérét. Edit természete eltér az édesanyjáétól, az apukáját nem ismertük meg, már több éve meghalt, de nagyon közeli kapcsolat volt köztük, ő határozta meg leginkább a természetét. Edit melegebb, humorosabb, könnyebb természetű, mint Lili.

Mi történt Lili Magyarországon hagyott gyermekével? Ő is megszólal a filmben?

VZ: A fiatalabb Lili Kanadába disszidált az 1990-as években. Sok idő után, a filmben találkozik ismét egymással a két féltestvér. Edit azokkal a papírokkal érkezett Kanadába, melyek bizonyítják, hogy az anyja még Buenos Airesből írt a magyar kormánynak, hogy engedjék ki a lányát. Az állam erre azt válaszolta, ha látni akarja a lányát, haza kell jönnie. Lili nem merte vállalni a kockázatot, félt, ha hazajön, nem engedik vissza.

HP: Született egy lánya, Judit, aki Magyarországon él. Az idős Lili és Judit között nagyon erős a kapocs, interneten tartják egymással a kapcsolatot.

Lili több évtizede él Ausztráliában. Megtalálta ott a boldogságát?

VZ: Ausztráliában nem nehéz büszke magyarnak lenni, mint amilyen ő is. Itt külön minisztérium van, ami a multikulturalizmussal foglalkozik. Ausztráliában mindenki meg tudja őrizni a gyökereit, ápolni a hagyományait, minden nemzetnek van klubja, iskolája, rendszeres fesztiváljai.

HP: Nem. Azt szokta mondani, hogy a teste Ausztráliában van, de a lelke Magyarországon. 1956 60. évfordulójakor volt utoljára idehaza, sem a teste, sem a lelke nem bírja már az ide-oda utazást.

Október 15-én, az ausztrál premier után mutatták be a filmet Budapesten. Ausztráliában is át tudták érezni Lili történetét, amit elég erősen befolyásolt 20. századi magyar politikai események?

VZ: Sydneyben volt a premier, több százan eljöttek rá, ahol bejutott a legjobb 6-8 dokumentumfilmek közé. Azután egy canberrai filmfesztiválon is bemutatták. 1956 sok ausztrálban is jelen van, főleg az idősebbekben, akkor volt a Melbourne-i olimpia, amikor a vízi póló meccsen kitört a botrány a magyar-szovjet mérkőzésen. Láttunk olyanokat, akik könnyes szemmel távoztak a filmvetítésről, Lili történetével sokaknak könnyű azonosulni, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű.

HP: A filmben három generáció látható. Judit 40-es éveiben jár, Edit 60 éves, Lili 80 felett van. Beszéltem több, különböző generációba tartozó emberrel is, akik látták a filmet, mindannyian tudtak azonosulni a szereplőkkel, mindenkit megragadott valami a történtekben. Amikor a dokumentumfilmről beszélünk, traumákról beszélünk, amit az ausztrálok, sőt, minden ember ért, hiszen mindannyiunk családjában van valamilyen traumatikus esemény, ráadásul Ausztrália egy multikulturális ország, Azerbajdzsántól kezdve Dél-Amerikából származó lakói is vannak, rengeteg olyan ember él itt, akinek különböző okok miatt kellett otthagynia a szülőhazáját.