Eszem mondja: igen,
lelkem mondja: ÁÁÁ!

Kezdjük azzal, ami a Zafira lényege: akárcsak elődje, az új modell is lehet valóban használható hétszemélyes autó. A hátsó két pótülésen kucorgó átlagos termetű felnőttek combja nem fog felfeküdni az ülőlapon, de a lábtér csak lefelé kevés, a térdeknek van hely. A fejtér szűk, de létezik. A hátsó ülések pozíciója fix, viszont a középső sor előre-hátra tologatható, így könnyű megtalálni a helyzetet, amikor sehol senkinek nincs oka panaszra.

A hátsó két ülés egyenként eltüntethető a padlóban, a rendszert sok nagy ember nevezte már zseniálisnak. Ehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy jobb hátsó szék kiemelő fogantyúját sajnos előttem eltörte valaki; így már nem volt olyan könnyű döntögetni.

A rendszernek két másik gyenge pontját azonosítottam. Egyrészt hátra beszállni csak a középső blokk teljes előretolásával, tehát a középső utasok kiszállításával vagy lábuk térd fölötti amputálásával lehet. Nekem nem sikerült, de olvasóink szerint lehetséges a Zafirát síkpadlójú furgonná varázsolni: " A középső üléssor ülőkéje dönthető, illetve felállítható úgy, hogy az elejét megemeljük. Ettől tényleg nagyobb lesz a csomagtér... A támlát is lehet billegetni, ami csomagtér-növelés esetén pont függőelegsre is állítható, de a hátsó üléshez való hozzáférést könnyítendő elég jól előrenyomható."

A két leghátsó oldalablak között viszont elszabadult a tervezők fantáziája. A felcsévélődő kalaptartó a hátsó ülések állásától függően ide-oda pakolgatható. Két kis sínen kis kampók tologathatók, nem is tudom, mire valók, valamint van különleges csomagháló is négy kis pálcával egy nejlonzsákban, amit nem tudtam rendeltetésszerűen használni. Sátorépítésben sosem voltam erős. Viszont legalább elfelejtettem lefényképezni. Talán jobb is így.

A kedvenc tárgyam a középső üléssor középső ülésének támlája volt. Ha ezt ledöntjük, kis könyöktámasz, pohártartó, miegymás varázsolódik ki belőle, hiába, az Univerzális Tároló Mesternek (TM) nincs párja. ( Nem mindenki gondolja így - a szerk.)

Akárhova ülünk, előre, hátra, középre, ugyanazt a borzasztó, gyászos fekete-szürkeséget látjuk mindenfelé. A tesztautót jó érzékkel valami szürkével csíkozott szürke díszbetétekkel díszítették, amitől azonnal búskomorsági rohamot kaptam, és fütyülni kezdtem a "Látod édesanyám, látod, édesanyám, mért szültél a világra" kezdetű nótát. Aztán az ember elfordítja a kulcsot, és kigyúlnak a rémes sárgás betűk-számok a központi kijelzőn... ehh.

A letaglózó depresszió ködén áttekintve azért láttam, milyen szép a váltókar és környezete, az órákkal sincs semmi baj (persze ebben az Opelben sincs vízhőfokmérő, de ezt már megszoktam), és a kormány sem csúnya, de ez önmagában kevés a túléléshez. Szerencsére az Opel tervezőirodáján is dolgozik egy-két dizájnpartizán, áldassék a nevük. Mert sikerült bebűvészkedni a középkonzolba egy olyan kézifékkart, hogy ihaj. Alfa 75- és Renault Mégane -tulajok ismerhetik az érzést, amit a repülők gázkarjához hasonlatos fogantyú kioldása kelt az autósember lelkében indulás előtt.