Használtteszt: Wartburg 311 Camping - 1964

Ezúttal egy még restaurálatlan példányt választottam a titkos veterángyűjteményből. No nem direkt, hanem gyakorlatilag találomra böktem rá a Wartburg 311 Campingre, miután kiderült, hogy a kiszemelt Pobeda fékrendszere felmondta a szolgálatot. Ebből is látszik, hogy a szovjethatalom Győzelmét semmi sem állíthatja meg.

A 311-es Camping tehát meglehetősen viharvert állapotban van, mindenütt rozsda, foszlások, szakadások. Messziről nézve még így is impozáns darab. A Wartburg jellemét alapvetően a sárhányó domborításai, a bogárhátú motorháztető és a különlegesen szép hűtőrács határozzák meg: vidám, mókás lelkület, mégis autószerű megjelenés komoly méretekkel. A dinamikus Puma-embléma a karosszéria oldalán álltó helyében is száguldást imitál, nem nehéz elképzelni, hogy ebből az autóból kétajtós, Sport megjelölésű izomváltozat is készült.

A harmónia csak hátulnézetből törik meg kissé. A rövid lökhárítócsökevényekkel és a szélesre táruló hátsó ajtóval a Wartburg kissé kényelmetlenül emlékeztet egy halottaskocsira. Talán ezért álltak át Eisenachban '64-ben a felfelé nyíló raktérajtós változatra?

Ez ugye egy Camping. A helykínálat bőséges, a sima kombiváltozattól eltérően nem három, hanem öt ajtón át juthatunk be a Wartburg kényelmes, tágas belsejébe. Elöl vígan elférni, a fejtér is elegendő, hátul magam mögött a térdem előtt még háromujjnyi űr. Az első könnycseppek akkor tolulnak a tömeggyártott egyenmodellekben megfáradt autósújságíró szemébe, amikor felfedezi a kabin oldalfalain végigfutó, korhadtságában is elegáns, gyönyörű fabetétet.

Aztán, ha a kormány és a műszerek által formált vigyorgó arcra tekintünk, a melankólia vihogásba csap át. Én nem hiszem el, hogy ez véletlen, szerintem a kormányt is direkt azért formálták ilyen furcsára (a karima felső és alsó része különböző sugarú köríveken fut), hogy a Wartburg bugyuta vigyora mindig felderítse a benne ülőket. Ergonómiailag legalábbis semmi értelme.

A műszerek, az ablakemelők és a kilincsek ellenben ugyanazt a megdöbbentő súlyt és komolyságot sugallják, amit minden korai, még a műanyagipar felfutása előtt készült autóban érezni. Kevés komfort és dizájn, sok vas és művészet. És most váltsunk át érzelmiről szakmaira.

A hátsó ablakok nem engedhetők le teljesen. A kapcsolók összetéveszthetők: hat tök egyforma billenőkapcsoló egymás mellett, bármelyik lehet szivargyújtó vagy akár világításkapcsoló. Nagyon tükröződnek a műszerek, alig látni, mit mutat a sebességmérő vagy a benzinóra. A váltó rémesen pontatlan. Laprugók, merev hátsó tengely, diagonálgumik.

A biztonság minimális, ugye egyáltalán nincs sehol semmilyen öv. És a környezetvédelem is hibádzik, csak úgy dől hátul a fehér füst, ha végighasítunk egy utcán, ne is nézzünk a tükörbe, ha nem akarunk gyilkos lelkiismeret-furdalást a hátrahagyott köd miatt.

De persze kit érdekel ez az egész. A púpos Wartburg immár nem közlekedési eszköz, hanem jó játék, esetleg lángoló szerelem. Csodás, amikor a kulcs elfordítására felbrummog a háromhengeres kétütemű. Isteni érzés, amikor a kormányváltóval végre sikerül betalálni egyes fokozatba (urambocsá!, rükvercbe: kihúzva, nagyon hátul, lent).

És aztán elindulunk, a kétütemű konstrukció váratlan eréllyel húzza a könnyű dobozt. Pillanatok alatt elérni a 80-90-es utazót, a szél sivít, a bádogdoboz dörömböl, a nap pedig bemosolyog a narancsszín tetőablakokon. Isteni. Öt perc a Nagykerekűvel depresszió elleni csodaszer.

Ez az első tesztautó, amelyik szégyenszemre vontatókötélen került vissza kezeim közül telephelyére. Vígan száguldoztam a restaurálóműhely körül, néha-néha még a mágikus 90 km/h sebességet is meghaladtam az - ismétlem - kezeletlen, sok éve álló autóval. Aztán megálltam fotózni, utána motorindítás, egyes - majd semmi. Vagy a váltó esett szét, vagy az egyik féltengely kopott el: azért 41 év nem múlhat el nyomtalanul.

Nem jó érzés tönkretenni egy ilyen matuzsálemet, még akkor sem, ha semmi rosszat sem csinál az ember. Kicsit enyhíti szorongásomat, hogy tudom, az öreg Wartburg jó kezekben lábadozik. Hamarosan sor kerül arra a műtétsorozatra, utána újra frissen, fiatalosan zeng majd a ding-diriding-dingdingding, újra ragyog a hűtőrács, újra besüthet a nap a tolótetőn.

A veterán Camping még sok-sok boldog percet szerez azoknak, akik lesznek olyan szerencsések, hogy ebben a derűs bádogdobozban visszagurulhatnak egy kicsit 1964-be, az NDK-ba, a hidegháború kellős közepébe.