12 év, malacorr

Láttam VR6-ost, szörnyülködtem a randa utódon, amely már visszakapta hűtőrácsát, később sokat jártam a kék műszerfalú, tojáshéjjal fedett immár presztízs-passzáttal, de hiába. A Passat-klánból a malacorrú kis tádénál nekem egyik sem imponálhat jobban.

A '88-tól kezdve hat éven át gyártott Passat-kasztni megosztotta a közvéleményt: vagy nagyon tetszik az embernek, vagy nagyon gusztustalannak találják. A hűtőrács hiánya ("Nasenbaer" alias "Malacorr", alias "Harcsaszáj") mindenesetre kellemesen bumfordivá varázsolja az autó frontját, így elkenve a tényt, hogy 4573 milliméternyi hosszról és 1,7 méternyi szélességről van itt szó. A méretek érdekes módon alig 1200 kilogrammnyi acélt rejtenek, sőt, az 1.6-os benzines csak 1,1 tonna - ennyit ma már egy Astra is nyom. Hiába, a biztonsági és környezetvédelmi ketyerék ekkoriban még nem kaptak akkora hang súlyt, mint manapság.

Az intercooleres, Garrett-turbós kis dízel 59 kw-ot, azaz 80 lóerőt képes leadni 4500-as percenkénti fordulatszámon, és 155 Nm-t bocsát rendelkezésünkre 2500 1/min-nél. Ez a szekrényem mélyéről előásott katalógusok szerint 170 km/h eléréséhez, és 15,6 másodperces nulláról százra gyorsuláshoz elég. Ezeket a paramétereket azonban - a forgatónyomaték kivételével - nem javaslom ellenőrizni egy tizenkét esztendős dízel Passatnál, mert ha sikerélményre tennénk is szert, azért még nem adnak a szervizben új hengerfejet.

Bizony, a hengerfej a dízel-Passat Achilles-sarka, a tesztelt autónkban is a második szolgál már. A váltó sem eredeti, de ez nem a valaha forradalmi bowdenes mechanika hibája, sokkal inkább azé az olasz tulajé, aki a dolce vita élvezetében megfeledkezett arról, hogy a sebességváltóba olaj is dukál. Pedig jó a váltó: a fokozatok kiosztása igazodik a pörgős kis dízel karakteréhez, a kapcsolgatás pedig a hosszú kulisszák dacára is élvezetes a rövid váltókarral, városi forgalomban az ember óhatatlanul középre dől és csuklóból váltogat, HMCS módjára.

Az autó szerencsére felgyógyult az olasz bánásmód okozta kórból, jelenleg, tizenkét év után - hála az előző magyar tulaj lelkiismeretességének - immár kifogástalanul üzemel, nyoma sincs még apró elektromos hibáknak, kárpitfelfesléseknek, megnövekedett holtjátékoknak sem. Ami viszont súlyos tízezrek várható elköltését vetíti előre a tulajdonos számára: a turbónál enyhe, de permanens olajfolyás tapasztalható, ami nem sok jót jelent.

Akárcsak a forma, az enteriőr is két csoportra osztja az emberiséget. Akinek ínyére van a hatalmas beltér, a germanoid szögletek és a funkcionalitás diadala a játékos formavilág és a szivárvány színei felett, a szürke ülésben jól fogja érezni magát a fekete műszerfal előtt. A mediterrán stílus kedvelői ellenben tíz percen belül légszomjjal küzdenek, számukra mindig legyen az autóban papír és színes ceruza!

Praktikusabb, mint a legtöbb korabeli német limuzin: a hátsó ülés - igaz nem osztottan - dönthető, így az alapban 495 literes csomagtér az első ülésekig kibővíthető. Számtalan tárolórekesz, hatalmas kesztyűtartó és ötletes ruhaakasztók állnak rendelkezésünkre a kabinban, az autó antik jellegére csak a csillapítatlanul visszavágódó kapaszkodók utalnak.

A Passat vezethetősége elfogadható, a kocsi viselkedését talán a "jóindulatú nagy barom" kifejezés írhatja le szemléletesen. A 80 dízel-paci öregurasnál kissé fürgébben, de semmiképp nem gokartos érzet mellett noszogatja a nagy vasat, elindulni csak kuplunggal nem gond, de érdekes módon magasabb fokozatokban - fordulatszámmérő hiányában fülre - 2000 alatt nem húz a gép. Az autót csak kipróbálni állt módomban, tönkretenni nem, így csak annyit mondhatok: 100-120-as tempóig érzésre nem rosszabb a gép még egy mai, 1.5-ös-1.7-es direktbefecskendezős turbódízelnél sem. Zajban sem, rezonanciában sem, erőben sem.