Próba: Lexus LS460 - 2006

Figyelem! Itt most nem a rövidítések kifejtése, hanem terjengős élménybeszámoló következik az autóról. A lelketlen technokraták, aki Autókatalógussal a párnájuk alatt alszanak, és nem érdekli őket a líra, nyugodtan ugorják át az egészet, a cikk végén találnak egy szómagyarázatot.

Kezdjük ott, hogy megérkeztünk Nizzába. A Cote d'Azure-ön még durvábban érezhető ez az egyre idegesítőbb klímaváltozás: húsz fok volt, a pálmafák vidáman hajladoztak a decemberi tavaszban a reptéri parkolóban. Alattuk pedig, egy kis elkerített részen ott állt vagy egymilliárd forint ára személygépkocsi, ami LS-ből alig több harminc darabnál.

Szép autó, elődeitől eltérően egyáltalán nem hasonlít Mercedesre. A Lexus L-Finesse-nek nevezi azt a formavilágot, melynek össze kéne kötnie az összes modellt, és tényleg, határozottan vannak formai egyezések az IS-sel. Csak az nagyon dögös, ez meg nem. Mert másnak szól.

Az IS a 3-as BMW-től irtózó fiatal yuppie autója. Az LS ugyanezé a yuppié, amikor már megöregedett, elnehezült, beválasztották az igazgatótanácsba, de rájön, hogy a Mercedes S-től is irtózik. És a feltűnéstől is. Meg az agressziótól. Szóval pont ilyen lágy vonalú, békés megjelenésű bálnára vágyik. Nézzék meg a tengerparton lőtt képeket, egész jól sikerültek (ez nem dicsekvés, magam is meglepődtem): pálma, víz, majd' harmincmilliós autó, de egyiket sem fogják háttérnek beállítani a kisiskolások. Az S Mercit igen, a 7-es BMW-t esetleg, az A8-at biztosan, de ezt nem.

Kávé, süti, indulás. Megkapjuk a világon először tényleg bankkártya méretűre sikerült kulcsnélküli kulcsot, bedobáljuk a táskákat, beülünk. Jaj, mondom, a telefon a táskában maradt. Megnyomom a gombot, kinyitom az ajtót, kiszállok, hátrasétálok, és várok. Kényelmes a motoros csomagtérajtó, de baromi lassan emelkedik , kézzel siettetni meg nem lehet. Még csak harminc vagyok, nem jött el az én időm: két évtized, kis mészlerakódás az ízületekben, és pont időre nyílik majd. És húszéves korában majd talán meg is tudom venni.

Visszaülök, most a társamul szegődött kolléga száll ki valamiért, addig nézelődöm. Lágy bőrök, nagy, négyküllős kormány, életem eddig tapintott legkellemesebb tetőkárpitja, érintőképernyő, szépség, minőség és teljes jellegtelenség. Akármekkora, akármilyen erős, akármilyen drága, akármilyen gyönyörűen kúszik fel az ajtógomb köré a bőr, lelkében ez is Toyota. Még a rettenetes, szürke vagy rikítóvörös faberakásoknak se tudok annyira örülni, mint egy nagy németben, mert itt ez valahogy nincs semmilyen hangulat, amit ez a perverz autógyártók által oly kedvelt giccs el tudna rontani.

Annyi a gomb, kapcsoló, mint égen a csillag. Már előre rettegek, hogy a tesztút java részét a rettentő vastag LS-kézikönyv tanulmányozásával fogom tölteni. Aztán elindulunk (se zaj, se vibráció, ez természetes), elkezdem használni az autót, és meglepődöm: minden ott van, ahol lennie kell. Szellőztetem a fenekem, szól a rádió, megy a navigáció, memorizáltam az ülés összes beállítását, felhúztam a hátsó napvédőket (gombbal persze), beállítottam a tempomatot, minden gond nélkül.

Lassan elkezdem magam kellemetlenül érezni. Már kipróbáltam a légrugós aktív futómű Sport és Comfort állását, a váltóvezérlést is váltogattam Power és Snow között, behajtottam a külső tükröket, lemostam a fényszórót. Fűtöttem a kormányt, párátlanítottam a szélvédőt, még a klímát is sikerült utána kikapcsolni az érintőképernyőn két mozdulattal, és még egyszer sem akadtam el.

Mindent azonnal, a legnagyobb természetességgel meg tudok csinálni ebben az eddig sosem látott autóban, amit akarok, már mindent meg is csináltam, amit csak ki bírtam találni, és már kicsit félek is. Még mindig vannak gombok, fura feliratokkal, némelyik ráadásul a kormányon, tehát biztosan fontos, de mi a franc lehet? Párat megnyomok, pár üzenet megjelenik valamelyik képernyőn, de nem tudom, mit tettem: az autó megy tovább, én nem veszek észre semmit.