Teszt: Lexus IS 220d – 2007.

Amikor magamhoz térek, a lámpa zölden világít. Egy perce állok itt, vagy órák óta? Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hol vagyok pontosan. Lassan összerakom a képet, de mire rájövök, mi a helyzet, már mellém is áll két köcsög rendőr. Villognak kéken, bután, ellenszenvesen, és mutatják, hogy álljak félre. Na, bassza meg! Pont ez hiányzott. Mindegy, a magamfajtával úgysem mernek kikezdeni ezek a kis senkiházi férgek.

Leparkolok. Résnyire lehúzom az ablakot, kiadom az irataimat. Kifejezetten jó érzés, hogy a két bunkó ázik-fázik a hideg esős éjszakában, amíg én a fűtött bőrülésben élvezem az automata klíma által precízen belőtt 22,5 fokos meleget. A Mark Levinson hifiből olyan minőségben bújik elő a zene, amilyenről ez a két seggfej nem is álmodott soha. Most nézi a nevemet. Mindjárt megkérdezi, milyen orvos vagyok. Már az is nagy dolog, ha egy ilyen magabiztosan tud olvasni, nem várhatjuk el tőlük, hogy azt is tudják, nem csak orvosok neve előtt állhat a két fontoskodó betű.

- Hová, hová, doktor úr?
- Nem vagyok orvos, ügyvéd vagyok, és éppen megyek haza. Hajtós napom volt.

Most úgy tesz, mint aki gondolkodik, de mivel tudom, hogy erre képtelen, biztos vagyok benne, hogy már nyertem is; csak az időt húzza. Beszart, amikor meghallotta az ügyvéd szót. Fogalmuk sincs a jogról, jó, ha a nevüket meg tudják jegyezni. Jól van, mindjárt mehetek haza. Vár Rita, várnak az ikrek, de legfőképp lapul még egy pakett a zakóm zsebében.

- Fáradtnak tűnik az ügyvéd úr. Tudja, hogy elaludt a lámpánál? Vagy fél óráig figyeltük. Menjen haza, pihenje ki magát. Jó éjt!

Mormolok valami köszönésfélét, miközben fapofával elteszem a papírjaimat, de belül harsányan röhögök, pedig igazán nem szokásom. Ezek a barmok fél órán keresztül nézték, hogy valaki alszik a kocsijában egy piros lámpánál egy többsávos út kereszteződésében, és csak azután jöttek ide? Mi a jó francon gondolkozhattak eddig? Édes jó istenem, és ezek ügyelnek a rendre! Marha nagy biztonságban vagyunk, hahaha.

Egy perccel később már el is felejtem az egészet. Gurulok hazafelé, élvezem a tökéletes megsemmisülést, amit az IS ad. Csend van, béke és nyugalom. Nem is vágyom többre. Az autóm és én sokban hasonlítunk. Például nincs lelkünk. Igaz, neki nem is volt, nekem meg igen, csak réges-régen odaadtam valami Belzebub nevű alaknak. Alkalomadtán majd benézek hozzá, kíváncsi vagyok, mi lett vele. Nem mintha szükségem lenne lélekre. Nekem csak heroinra van szükségem. Vagy morfiumra, esetleg ópiumra, mákteára, vagy depridolra, ha végképp nincs más. Az ikrek egy ideig még motiváltak, de ma már felidézni sem tudom, milyen érzés volt.

Nem tudom, meddig húzhatom még. Szedek vitaminokat, próbálok vigyázni a testemre, vagyis arra a testszerű dologra, ami még maradt egykor oly atlétikus vázamból, de napról napra épülök le. Ez van, nem bánom. Én választottam. Még lelkiismeretfurdalásom sincs. A családom jól él, megkapnak mindent. Ha már nem leszek, akkor is lesz bőven elég pénzük, hogy boldoguljanak. Rita majd talál magának valakit. Lehet, hogy összeáll az Edével, bánom is én. A gyerekek meg majd megszokják. Egyébként sem lehet kijelenteni, hogy egy gyereknek rosszabb apa nélkül felnőni, mint egy heroinista apa mellett.

Mindjárt hazaérek. Asszem belövöm magam még lefekvés előtt. Igaz, akkor reggel kileszek, de legfeljebb majd felzavarom azt a barom Felhőt még mielőtt bemegyek az irodába. Ugatni fog, de leszarom. Szörny lettem. Már csak egy dologra vágyom, a heroinon kívül persze. Azt szeretném, hogy a halálom, ami várhatóan nem is lesz nagyon soká, olyan békés, olyan nyugodt és tökéletes legyen, amilyen az autókázás az IS 220d-vel. Tökéletes nyugalomban szeretnék megválni a világtól, ami, amióta az eszemet tudom, semmi mást nem akar, csak engem kivetni magából. Talán már ma este sikerül neki...