DIV.kepre2
{
background-image:
url('http://index.hu/cikkepek/totalcar/tesztek/fordltd/.gdata/cikk/fordltd_009.jpg');
background-repeat: no-repeat;
padding: 8px 4px;
color: black;
height: 580px;
}
DIV.kepre2 P
{
margin-top: 15px;
margin-left: 15px;
width: 485px;
}
Káefté?
A Ford LTD a Galaxie - nem
Galaxy -
500-ból nőtt ki, annak legmagasabb felszereltségi szintjét
jelezte 1965-67-ig. 1967-ben viszont két irányba fejlődtek
tovább. A Galaxie 1974-ben kipusztult. Az LTD-t 1986-ban a Ford
Taurus váltotta fel. Az elnevezés eredete kibogozhatatlan.
Lehet, hogy Limited, de ezt a korabeli Car Life magazin
cáfolja, hiszen azt a Chrysler akkor már levédette. Szerintük
nincs is jelentése az egésznek, azért ez a neve, mert csak. A
"Luxury Trim Decor" is hihetőnek tűnik. Az LTD a Galaxie
távozása után a Ford modellpaletta legnagyobbja volt egészen az
1983-ig, amikor egy mérettel lejjebb fokozták. Az 1972-es
modellévben Coupe (kétajtós kupé), Convertible (kabrió) és
Hardtop Sedan (négyajtós kupé B-oszlop nélkül) változatokban
volt kapható. A csúcsmotor egy 208 lóerős, 7030 cm³-es V8-as
volt.
A tesztpéldány LTD Coupe Broughamnak olyan presztizsű
ellenfelei voltak, mint a popkultúrában azóta is
rendszeresen felbukkanó Cadillac de Ville Coupe vagy a
2004-ben XLR-é alakuló, fehér fényezéssel és az orrát díszítő
ökörtrófeával állandó
főszereplő Eldorado. Az 1972-ben összesen gyártott 2 246
000 Fordból 130 000 LTD, köztük 23 364 Brougham készült. 4074
dollárba kerültek, 2000 dollárral kevesebbe a de Ville-nél. A
kor elérhető kupéja az LTD volt, de kultuszautó a két
Cadillac-ből lett.
A megjelenése egészen a zsigerekig hat, az agresszív élőlények
formáira játszó csillogó fémek életre keltik a nagy, rideg
vasdarabot. Elsétálva előtte Stephen King
Christine-je jut eszembe, pedig az egy békés
Plymouth Fury . Ennek jobban állt volna a szerep, csőrével simán tudná
szaggatni a húst. A kerek lámpák nélkül még ijesztőbb lenne,
az ék alakban kitörő orr sűrű krómbordáival gonosz vaskarvalyra
hasonlít. Felülről a kitüremkedést követő motorháztetővel egy
vicsorgó Alien, erre a fazonra a
Chrysler Prowler még jobban rájátszott 30 évvel később. Az orrkiképzés
így gyalogosvédelemre egy áthúzott csillagot kap, hiába bukhat az
elkaszált szerencsétlen egy 12 személyes ebédlőasztalnyi
motorháztetőre. Persze a Nagy Vízen túl, az 1973-as
olajválság
előtti utolsó pillanatban nem is voltak gyalogosok.
Az élesen kidomborodó oldalvonalak az áramvonalas sziluettel cápát
idéznek, erre az autó acélszürke színe is rásegít. A hátulja
a totális gépuralom, a Terminátor izzó grillsütője. Az egész
farát beborító, krómozott lökhárítóba integrált kockalámpákkal nem
vacakoltak sokat, de az amerikai autók feneke van, hogy
befejezetlenül
marad. A több helyen kiütköző rozsda és a lecsukhatatlan motorháztető
adnak neki még egy kedves kis Mad Max-hangulatot is. Az agresszív
megjelenés mellé még túlméretezett is, 5,5 méter hosszú, és több mint 2
méter széles. Politikai korrektség ide vagy oda, az ilyen átlagon
felüli találkozásokból lesz mindig élménybeszámoló.
Parkolni nem próbáltam vele, de teszek a parkolásra. A belvárosban
motoron és bringán kívül úgyse lehet már semmivel, akkor meg nem
mindegy? Gyanítom, hogy az ijesztő külsőnek köszönhetően a
sávváltás sem túl komplikált, index ki, orrot be, ott is lesz egyből
hat méter.
A belső helykínálatot a fenti paramétereken belül nem volt nehéz
nagyvonalúan kialakítani. A fejtér-lábtér nyomorúságos emlegetése, és a
hátra beférek-e magam mögé témakör felhozása egyenesen sértő, itt mások
a mértékegységek.
Szűken három sorban is elférnék. Pedig ez a kupé, nem a
négyajtós változat. Hátul keresztben is felülhetek a kanapéra, a
lábujjaim még messze vannak az autó oldalától. Ideális partner
autósmozis elhajláshoz. A hatszemélyes ülőgarnitúra-hangulatot erősíti
az autó eredeti fényezésével megegyező - sötétzöld - színű,
brokátmintás bútorszövettel és műbőrrel bevont, fabetétekkel megtűzdelt
belső tér is.
A műszerek is hatalmasak és szögletesek. Gátlástalanul elnyújtott
téglalapon terpeszkedik a mérföldóra. Ez a részlet a tulajdonos szerint
kicsit ladás, de az asszociáció erősen helyspecifikus, kétlem, hogy egy
ladamentesebb övezetben ez így elhangozhatna. A kapcsolók nem
műanyagból vannak, vaskos krómozott fémlapocskákat lehet tologatni a
manuális klímán, a 30 centi vastag ajtó tenyérnyi fémlap behúzásával
nyílik, a napellenzők is csillogó rudakon mozognak.
Minden nagy, nehéz és szigorú, mégis végtelen örömmel tölt el a sok
súly, amit meg kell mozgatni. A rádiót sajnos már régebben
kipajszerolta egy igényes műgyűjtő.
Ricardo Contreras García és a
mariachik
(emberem a képernyőmre nézve)
- Te, ez egy LTD?
- Mintha már mondtam volna, igen, ez az.
- Nahát, ez volt otthon a mariachera!
(neki Mexikó az otthon)
- ??????
- Ilyennel jártak a
mariachik
- ?????
-1975-78 között Mexikóban is értékesítették az LTD-t, de
előtte is rengeteg került át
Gringolandból az USA-ból. Olcsó volt, mint a benzin,
hatalmas és nagyon megbízható, elpusztíthatatlan szerkezet, így
vált a mariachik elsődleges szállítóeszközévé. A kisbuszok,
mint a Ford Econoline még ritka madarak és drágák voltak, de az
LTD-be is gond nélkül befért a hatszemélyes banda, akár
kalapban is. A csomagtartó pedig simán benyelte a hangszereket,
általában le se csukták, bátran nekiindulhattak vele a
sivatagnak.
Más nem is nagyon használta az LTD-ket, nem sokra tartottuk
őket, apunak akkoriban egy Jaguarja volt.
- Aha, engem meg egy 1200-es Lada ringatott hazafelé a
panelba...
Az autó
elvileg egy a Brougham szériából, ami a legmagasabb
felszereltségi szintet jelenti adott modelltípusban, de ezt az autó pár
részlete, például az elektromos ablakemelők, illetve a kabrióságot
imitáló műbőr tetőborítás hiánya cáfolja.
Az LTD vezetése felér egy fiola kedélyjavítóval. Ráadásul ahol
végigmegy, mindenki más is kap a sofőr boldogságából. Nem zavar, ha
néznek, de amikor az egész forgalom gyűlöl és
lekurváz, az
árnyalja a vezetési élményt. Ezt a szörnyeteget és gazdáját mindenki
imádja, gyerekek integetnek, apukák kiabálnak át, csajok mosolyognak.
Egy rendőrautó ablakából is felfelé tartott hüvelykujjal csápolnak
át. A hirtelen megugrott népszerűségi mutatótól eltekintve is szép
az élet a krákogva rotyogó V8-as mögött. A motor szörnyen hangos, de
öröm hallgatni, minden mozdulatra visszadübörög valamit. Durván,
karcosan, de legalább reagál.
Hangosan köszörülve indul,
fel kell ébreszteni, nem beindítani. A gáz nagyon jól
adagolható, úgy 30-ig hozzá se kell nyúlni, annyival elmegy sima
fékelvételre is. Az óriás bármikor készen áll kerékfüstölésre, de a
sima forgalomban is lendületesen lehet vele haladni, azonnal élénken
mozdul, ami méreteit és korát tekintve igazán szívmelengető. A
háromfokozatú automata váltó természetesen a kormányoszlopon van,
mutatója a mérföldóra alatt. Ergonómia a szüleim megismerkedése előtti
időkből. Kifejezett rántással és nem kímélő stílusban vált, én lehet,
hogy előbb megtenném. A fék tisztességesen megfogja a két tonnát, nem
kapkod, ha csak lassítani akarok, nem fogja lefejeltetni velem a
kormányt, ahogy újabb és egyszerűbb autókban szokás.
Csak a kormány lóg ki a képből.
Barátnőm Puntóján ilyen könnyű a city funkcióban, ami nekem még
parkoláshoz is túlzás. Ebben a súlyos óriáscápában egy kis anyag jó
lett volna a kezembe is. Ráadásul ijesztő közvetlensége egyáltalán nem
passzol a ringató futóműhöz, amin elég nagy kilengéseket mutatva leng a
karosszéria; nem is gurul, hanem hullámzik előre. Tökéletes élményautó,
lehet vele bágyadtan lassúzni, de ha muszáj, csúnyán, üvöltve lefüstöli
a szemtelenkedőket.
A legutóbb egy barátom lényegesen szerényebb, de veterán állapotú
kockawartburgjában vigyorogtam ilyen megszállottan, új autókban ritkán
kap el a felhőtlen öröm.
Természetesen nagy a fogyasztása, de ez az adat így, beendorfinozva
teljesen érdektelen részletkérdés. Ilyen autót meg csak szerelemből
SZOKÁS venni, ez is így került a tulajdonosához.
Fenntartása viszont meglepően olcsó, az internet feltalálása óta az
alkatrészek beszerzése sem sokkal komplikáltabb, mint egy új Ford
esetében. A tesztautó három éve került mostani gazdájához. Addig főleg
a keleti blokk gépparkjából behívott donorok segítségével, házilag
berhelgeték. A motortérben található ismeretlen rendeltetésű, de
legalább színre igazított konzervdoboz - talán Arany Fácán
paradicsompüré - is ennek az állapotnak az emlékét őrzi. Az ék alakú
hűtőrács 12 000 forintért érkezett, kár hogy nem dokumentálták az
összehajtogatott VW Golf-elemet, amivel addig helyettesítették.
Az persze nyilván ingyen lett valahonnan. A futómű felújításához az
összes új alkatrész, komplett lengéscsillapító és fékcserével
145 000-be került.
A motorhoz máig nem kellett nyúlni, pedig a számláló 500 000
felé közelít. Egyedül az emblémákkal felesleges foglalkozni, az
első adandó alkalommal lepattintják őket. De az LTD típusjelzések
nélkül még jobb, csupaszon igazi technocápa.
