Lenyilaz, ha nem váltasz

Amikor mackónadrágban vakarta hasát a kocsi mellett, láttam rajta, nem ilyenre számított. Mikor kinyitottam a csomagtartót, már nem ragaszkodott a bepakoláshoz; hatvannyolc évébe nem fért bele a csilivili kombi fogalma. Reggel, mikor kinéztem az ablakon, ismét a Honda mellett találtam, újságbehozás ürügyén nyálazta körbe a gépet. Mikor bejött, rám nézett: „Fiam, én ezt nem gondoltam volna a japánokról.”

Szemében felértékelődött az egyszerű, megbízható japán autók sztereotípiája, de a három zöldségesláda ott maradt kikészítve. Vajon befér? Akármilyen hülyén néz ki a felvágott aprófa a beépített mélynyomó mellett, ez a kombi képes ellátni kombiságát: ha szűkösen is, de befért. Zöldségesek, azért ne adjátok el a háromszázas dízel mercit – jó ez a gép, de nem a ti autótok.

Van benne hely, de a csomagtér nem versenyezhet a kategóriatársakkal. Az osztályból izomtömeg-növelővel kigömbölyített Ford Mondeo 150 literrel többet nyel el, de a lista hosszú: ennél mindenki többet tud. Passzentos a jó szó. Olyan, mint egy rockerfarmer: guggolva szorítja a zacsit, de csápolni még épp lehet benne.

Az Accord Tourer tantopenge-szerű profilja hideg, könyörtelen – japánosan szép. Az alacsony tetővonal sajnos kiköveteli a magáét: a magyar átlagmagasságba bőven beleférő testemnek már kevés a hely. Zavaróan közel a tető, az arcomba hajló szélvédő íve éppen a homlokfalamon végződik. A halántékomba dőlő ablakok is a bezártságérzetet növelik; ehhez ugyan a saját kisautómban hozzászoktam, de könyörgöm, az Accordot a BMW mellé akarják felfényezni, az a pár centi tényleg hiányzik.

A jó bornak és a jó bőrnek is a fenekére néznek, ezzel sincs másképp. A két kipufogóvég még egy Wartburg kombit is sportossá tenne, a Honda mögött autózókban pedig zsigeri versenyszellemet szül. A márkára részben rányomta bélyegét a sok utcán gyorsuló nagykamasz, talán ez, talán a széles és sportos sziluett néhány közlekedőben meghozza a bizonyítás kényszerét.

A hátsó ajtó nyitása után rendezett és átgondolt tér fogad: valóban nem ütni-vágni való kombi érzését adja. Rekeszkék, háló és jól eldolgozott borítás – ilyen szempontból nagyon rendben van az Accord. Egészen finom megoldások próbálják feljebb tolni az értékérzetet: a csomagtér ajtaja gombnyomásra csukja le magát.

Ha behunyt szemmel tapogatóztam volna a kocsiban, azonnal egy kategóriával feljebb, az igazi prémiumba sorolom. A műszerfalborítás tapintásra sokkal többet nyújt, mint várnánk. Nem kopog, nem zörren, érezni, hogy ha csak pár tizedet, de enged az ujj nyomásának. Viszont ha kinézünk a képzeletbeli szemfedél alól, a középkonzol azonnal egyértelművé teszi az árkategóriát. A szegényes kinézetű kijelző a Civic szintje, hiába építettek köré egy otthonosan hajló és kárpitozott műszerfalat, az összkép felemás.

Helyenként szűkös, de a mérnököknek jár a dicséret. Ahol lehetett, kihasználták a zugokat, így került a középkonzol oldalaira egy-egy apró térkép- vagy számlazseb. A könyöklő alá szerelték egymás mellé a 12V kimenetét, az AUX és az USB csatlakozót; nincsenek műszerfalra lógó kábelek. Ha valami megfelel a magasabb kategóriának, akkor ez az: a japán szellemiség, a tökéletességre való törekvés az apró részletekben ütközik ki igazán.

Az elektromosan állítható, programozható pozíciójú bőrülések benne vannak a 8 milló 690 ezres árban. A kidolgozásra és ergonómiára nem lehet panasz, jó érzés csak úgy üldögélni bennük. Egyáltalán nem hivalkodó az Accord belseje, nem érezni felesleges látszatluxusra való törekvést – egyszerűen csak jó. Rendben az összes illesztés, minden a helyén van, örömmel nyúl a kéz bármihez: ez az, ami nincs meg így egyben a konkurenciában, ez a hondaság lényege.