Teszt: BMW X4 M Competition – 2020.

A Competition név alapján valamiféle versenysorozatra gondol az ember, de ha van jelenet, ami megérdemli a Benny Hill show Yaketie Sax-szát, az az, amikor kéttonnás kupé plázaterepjárók önfeledten versenyeznek. Akármennyire is viccesen hangzik, az X4 M Competition komoly, mint a vakbélgyulladás: a háromliteres sorhat 510 lóerőt és 600 newtonmétert tud, persze ezek a BMW hagyományosan szerényen megadott értékei, az eddigi mérések alapján nyugodtan rászámolhatunk mindkét értékre egy ötvenest.

4,1 másodperc alatt éri el a százat, mondjuk az én méréseim alapján egy nyirkos úton, téli gumival is megvolt neki, tényleg félelmetes érzés. A műszerfalon kivillan az Ebéd Vezérlés (Launch Control), aztán kéttonnás vadmalac helyből megy keresztbe 20 métert, és amint betapad, átpréseli az embert a bőrülés pórusain. Dermesztő megindulni vele, olyasmi az érzés, mintha egy rinocérosz felrántotta volna Keith Richards napindító vitaminjait, aztán valaki tökön rúgta volna, mi meg ott ülünk a hátán.

Oké, megy, abban hiba nincs, de mi is ez? A BMW hagyományos nómenklaturájában a páros számokkal jelölt modellek az életstílus autók, (4, X4, X6) a páratlan számúak (5, X5, X7) pedig azok, amikben hátul is el lehet férni. Ez tehát a kisebbik, de már hosszmotoros kupé SUV, nem holmi M-es dizájncsomaggal, vagy fékezett habzású M mechanikával, hanem a rendes, pofaleszakító vulkánkitöréssel, csak a vulkánkitörés mellé kapunk egy hevesebb földrengést is, hiszen ez egy még tovább reszelt Competition modell. Lépjünk túl a sztereotípiákon, engedjük el az ellenérzéseket, tartogassuk ezeket az X6 számára, hiszen az X4 M szinte racionális dolog. Szinte.

Mert azt az X6-hoz viszonyítva sem mondanám, hogy az X4 jól néz ki, de míg az vért iszik reggelire, az X4 inkább csak egy Quasimodóra emlékeztető kismalac, annyi izommal, hogy a kiserdő helyett véletlen a Yellowstone-t túrta fel. A piros színt viszont imádom, feketében vagy szürkében bántóan gonosz lenne, így viszont kicsit olyan, mint a képregényfilmekben a humor: ha már a főhős egy repülő tankba öltözve repked, legalább ne vegye komolyan magát, és az X4 M-nek olyan a piros szín, mint a Vasembernek a seggreülős poénok, egyszerűen szükség van rá az emészthetőséghez.

Ha az ember nem talál semmi vonzót az X4 M Competitionben, érdemes a technikát megvizsgálni, mert előrevetíti milyen lesz, ha berakják egy 30 centivel alacsonyabb és 400 kilóval könnyebb autóba. Röviden: pokoli. Az S58-as motor őrületes techdemo, ha nem is ez a belsőégés-technika csúcsa, nagyon közel jár hozzá. Mutassanak még egy motort, ami szét tudja szakítani a világot 500 lóerővel, de ha úgy van, akkor 10-11 literrel mozgat országúton egy ekkora autót. A motor a korábbi S55 továbbfejlesztett változata. Ezt is két turbó tölti, egy jut az első három, egy pedig a második három hengernek. A legnagyobb töltőnyomás 1,3 bar, és bár 2000 alatt érezhető némi viszonylagos tétovaság, egyrészt felette kamatostul jön a kárpótlás, másrészt a tahó-turbó effektus még jót is tesz az autó varacskos karakterének.

Cserébe a csúcsnyomaték 2600 és 6500 között végig ott van, tehát egy anyuka sem fog elkésni a műkörmöstől. A leszabályzásba 7200-nál szalad bele, vagyis széles tartományban használható, de ez az állítás itt lényegesen komolyabban vehető, mint egy literes háromhengeres sajtóanyagában. További érdekesség, hogy a motor befecskendezési nyomását 200-ról 350 bar-ra emelték, emiatt hidegen van egy halk, dízeles-ketyegős tónusa. Az intercooler természetesen vizes, hogy turbina és a hengerfej között minél kevesebbet kelljen utaznia a levegőnek, a hengerfej öntőformája pedig 3D nyomtatással készül, a Competiton modell motortartó bakjai pedig keményebbek, mint a mezei M modellé.

Nincs kifejezetten vérpezsdítő hangja, a korábbiakhoz képest kvázi úgy szól, mint egy rohadt dühös porszívó, már ha eltekintünk a szintetikus bubogástól odabent. Akinek erre van igénye, az nyilván rengeteg utángyártott kipufogó közül válogathat, gyári állapotában még nyitott flepnikkel sem különösebben tudok lelkesedni az X4 M hangjáért. Az igazán tahó hangokat a környezetvédelmi normák tehát elvették, de a menéssel kárpótolva érzem magam.

Ebben komoly szerepe van a ZF-től származó nyolcsebességes automatának is, ami itt is remek. Tegye fel a kezét, aki meglepődött, de már szinte beleégett a monitoromba, annyiszor írtuk le, hogy a ZF 8HP váltócsalád rendben van Alfától kezdve az Audin át a BMW-ig, és a sportos követelményekkel is megbirkózik. Pontos gyors, és ha az ember teljesen megőrül, és mindent menetmódszabályzót rettenetesbe állít, bizony a váltó sem vált el, amíg meg nem húzzuk a fület. 

Az összkerékhajtás viszont nem leoldható, ez az csak az M5 és az M8 kiváltsága, de így 2100 kiló környékén viszonylag kevesen keresnek driftautót, mondjuk ez a népesség nagyobbik részének inkább szerencséje, mint bánata. Van persze M-sport diffi, ha kell gázra szépen kiteszi a hátulját, csak az első hajtást még pont időben kapcsolja rá, hogy azért ne legyen baj. A futómű is feszesebb a Competition-ségnek hála, az, hogy mennyire nem billen, főleg a kaszni dimenzióinak ismeretében durva. Téli gumikon, nyirkos úton sem nagyon akartam elhinni pár helyen, hogy elfordul, szárazon, rendes sport gumikkal tényleg szürreális lehet.

Nyilván rommá lehet konfigurálni, ha nekünk az a heppünk, járhatunk a legdurvábbra beállított motor/váltó kombóval, puha futóművön, de lehet sportos kormányunk a nyugodt hajtás mellé is. Viszont képzeljék el azt a megalázó pillanatot, hogy gurulnak a Vácin, az utasteret belengi a mekis sajtburesz illata, amikor valami rangon aluli Subaru Impreza áll fel mellénk a lámpánál, a sofőr pedig átnéz, azzal a félreérthetetlen arckifejezéssel.

A helyzet egyértelmű, de mire minden sportos beállítást behozunk, az Impreza már két pirossal arrébb jár. Szörnyű, nem? A BMW viszont erre is kitalálta a megoldást: a kormányon van két nagyon látványos, piros gomb, az egyiken M1 a másikon M2 felirattal, ezekre szabadon konfigurálhatunk magunknak megőrülős beállítást, amiket aztán egy gombnyomással élesíthetünk. Természetesen a rendszer rákérdez, hogy biztosan el akarjuk-e szabadítani a Krakent, hiszen a felelősségteljes gondolkodás fontos, mi másért járnánk X4 M Competitionnel?

A piros gomboktól eltekintve a beltér olyannyira szabvány BMW beltér, hogy egy dologra emlékszem belőle, a kávébarna bőrhuzatra, az tényleg remek, főleg, hogy elöl ízléses narancs betétet varrtak bele. Ja, és még egy dolog: az indukciós töltőpadon töltött okos kulcs egyszer csak túlmelegedést jelzett, ami az emberiség elvitathatatlan csúcsmomentuma. Kényelmes, kellemes autóbelső ez, és igazából hátul sem annyira rossz a helyzet, csak pont az X3 egyenes tetővonalának térérzete hiányzik, meg a csomagtér, ami így 525 literes. 

Sokan azért szeretik ezeket a kupé SUV-okat mert sokkal fiatalosabbak, mint egy hagyományos papás hobbiterepjáró. Nem tudom, nekem ehhez nem elég kifinomult az ízlésem, de hogy nincs az a halálos fenyegetés, amivel engem rá lehetne venni az X4 M-re ha van X3 M is, az teljesen biztos. Nem csak, hogy praktikusabb, de lényegesen jobban is néz ki, főleg, hogy kapott egy rendkívül szexi hátsó légterelőt. A technika pazar, számolom a napokat az M3 bemutatójáig, mert ott tényleg súlyosan pirítani fog az S58, maga az X4 M viszont nekem egy olyan válasz, amihez sosem tették fel a kérdést. Ha valaki pisztolyt fogna a fejemhez, hogy tessék, itt a tesztautó 34,7 milliós ára, hobbiterepjárót kell venned, Porsche Macan S-t vennék. Közel nem megy úgy, mint a BMW, de több élet, több íz van benne. A BMW X4 M Competition nem annyira a vezetés, mint inkább a gyorsan menés élményét adja meg, aki ezt keresi, imádni fogja, és hát nézzük onnan, hogy még így jobban jár a világ, mintha X6 M-et vett volna.