Menetpróba: Jaguar XE 2.0d 163 - 2015.

Nagyon jó arányérzékkel megkomponált formaterv, épp az elfogadhatón inneni hullámos vonalakkal. Csalás nyilván van benne, hiszen manapság nem lehet lapos az orra olyasminek, ami embereket üthet el, de ügyesen elcsalták a szűk fényszórókkal, a BMW-szerűen legömbölyített sarkokkal, és természetesen a premium gap, azaz a sárvédőív-ajtóvonal távolság is olyan, ahogy az egy rendes, hátsókerékhajtású komoly szedánhoz illik. Ha már BMW, mindenképpen fedezzük fel a hokiütőt a C-oszlopon, de ez csak amolyan kötelező nyúlás: az XE minden szögből és minden oldalról önálló és működő forma, ráadásul tudja azt, amit tudnia kell: drágának néz ki.

Kerek 4672 milliméteres hosszával, 1850-es szélességével, és főleg 2835 milliméteres tengelytávjával tökéletesen illeszkedik a megcélzott szegmensbe, sőt, utóbbi mérete másfél centit rá is ver az A4-esre, kerek három és felet a hármas BMW-re. Azon sokat gondolkoztunk Csikóssal, mégis hogyan sikerült lényegesen szűkebbre szabni a hátsó lábteret úgy, hogy mindeközben a csomagtartó űrmérete 30 illetve 40 literrel marad el a fent említett két konkurenstől.

A Jaguar XE bajai nem itt kezdődnek, bár meg kell jegyezni, valami nem volt kerek a csomagtér körül. Nem gondoljuk, hogy előszériás példányokat küldene a Jaguar az Év Autója csoporttesztre, ahová mindenki a legjavát adja, de szeretnénk azt hinni, hogy a csomagtér, a támladöntő sárga kallantyúk és az odataknyolt SIM-kártya/USB-szervizaljzat a valóságban nem így néz ki, mert ha igen, ezen hangosan röhöghetnek a Ladánál is.

És sajnos ezzel a célegyenesbe értünk, mert hiába esküszik most már a királynőre a Tata-tulajdonban lévő büszke, brit márka, hogy eltapossa az uralkodó kraut-triót, hiába kapta meg az ütős formatervet, ha az ajtót kinyitva egy Kia Opirusba oltott Mazda 6 néz velünk farkasszemet. Hiába próbál világos bőrkárpittal vakítani, nem sikerül a mentés, hiszen a külső után olyan elvárásai lesznek mindenkinek, amelyeknek nem képes eleget tenni. Egyszerűen nem tudjuk kiűzni fejünkből a gondolatot, hogy nem egy első generációs koreai bőrbelsőt nézünk.

A bőr színe szép, de nagyon olcsó, érzetre és tapintásra is az Opel legsötétebb korszakának zúzott, bőrdarálékból sütött kárpitját idézi, a kormány tapintása pedig olyan szintetikus, hogy szinte feláll a szőr a karunkon. A középkonzol aljából kiemelkedő, tekerhető váltógomb szép megoldás, de a valóságban látszik, hogy csak azért van ott, mert legalább valami legyen, ami megragadja az embert. Igazából teljességgel haszontalan, de legalább lefoglalja magának teljes szélességben a helyet, ahová a leginkább pakolnánk menet közben.

Ebből a síkból kicsit feljebb lépve találjuk a klímapanelt kezelőszervestül, kétoldalt a két hőfokszabályzóval, felettük a hőmérsékletet mutató két kis szegmenses kijelzővel. És a két kijelző között egy fekete plexivel, ahová a panel kirajzolja a tudnivalókat (hová fúj, mennyit fúj stb.). Nos, nem. Valójában a két hőfokjelző között a nagy, büdös semmit találjuk. Az ott egy dekor, nix, nulla. Érthetetlen, de van funkció, amely az egyes gombok fölötti kis, narancssárga ledekkel kommunikál, míg pl. a hovafújó gombra nyomva nem változik semmi. Nem az történik, mint minden más, normális autóban, melyekben ilyenkor ciklikusan körbejár az egyes légrostély-kombók között, hanem konkrétan semmi. Illetve de: megjelenik a színes érintőképernyőn egy ikon, amelyre rábökve megszabhatjuk, hogy melyik légrostélyt használja.

Egyértelmű öngól, pedig mennyire szerettem volna azt írni, hogy végre jött a Jaguar és csinált tényleg egy mindent vivő autót. De nem, hiszen a központi érintőképernyő körüli gombok, a felhasznált fekete plasztik, a ciki zongoralakk és a világos bőrkárpitba tetszőlegesen belehányt sötét műanyagok nagyon lehúzzák. A képernyő felbontása amúgy sem túl acélos, évekkel ezelőtt még elment volna, de most már egy Golf vagy Octavia is HD-minőségű képet ad, a Jaguar pedig nagyon nem. Ráadásul a menürendszer is furcsa, olyan Android-utánzatnak tűnik, a funkciók 90 százaléka nélkül. USB-portot sem találtam sehol, de lehet, csak nem kerestem eléggé, és a valóságban megbújik az utasülés alatt.

Az óracsoport közepén a kijelző akkora pixelekkel rajzol (mindössze egyetlen sorba, alulra), mint a néhai Atari 800XE-m, az elektromosan állítható ülés memóriagombjai vannak ott a könyöklőben, ahol az ablaklehúzó-gombokat keresnénk, azok viszont annyira fent vannak az ajtóban, hogy nem áll rá a kezünk. A kijelzőt elfoglalja a digitális vízhőfokmérő, és a tank szintjelzője. A közepe üres, ott nincs semmi. Az ajtók A-oszlop felőli részébe helyezett hangszórók harmadát pedig csukott ajtónál kitakarja a műszerfal széle. Kicsit szegénynek tartom azt is, hogy a 47 390 eurós autóba hátra két satnya légrostély jutott, semmi négyzónás klíma, de még egy árva hőfokszabályzó sem. Az XE szinte mindent elveszít a rossz tapintású és olcsó hatású anyagokkal kombinált ergonómiai aknamezőn odabent, és sajnos innen visszaköszön India, és a Tata-tulajdon.

De azért vannak zseniálisan jó dolgai, és ezeket nem lehet elvitatni tőle.

Először is háromnegyed részben alumíniumból készült, ami nem semmi, és a valóságban remek mérnöki teljesítmény, reklámozzák is orrba-szájba, teljes joggal. Mert az XE, amikor kicsit megcibáljuk, a legjobb oldalát mutatja. Vezetni ugyanis remek. A futómű, a fékek és az autó egész mozgása talán leginkább az E36-os BMW-t idézi. Tempónál a kormány reszponzív és a farcsontunkkal érezzük, minden hülyesége ellenére igényes, és remek futóművel szerelt hátsókerekes autó. Mocorog, él, és egyáltalán nem tolja az orrát, pedig manapság mindent ilyen hülyebiztosra hangolnak. A hátsó, többlengőkaros futómű nem megszokott módon kivitelezett, de működik, és a hátsó kerekek mindig jó szögben állnak az úthoz képest.

Egy percig sem érződik bizonytalannak, nem is bután kemény, ellenben elfogadhatóan feszes. Ezt remekül eltalálták, ráadásul végre lehet úgy ülni benne, ahogyan én szeretek: mélyen, aránylag közel a kormányhoz, szóval az üléspozícióért is kijár a piros pont.

A hirtelen kormánymozdulatokat-terhelésváltásokat remekül kezeli, a fékek erősek, és bár hamar megérezzük orrunkkal, de a fading elég későn jelentkezik, akkor is csak finoman, kezelhetően. Az XE könnyedén libben ida-oda, jól be lehet tolni minden kanyarba, és tart is, mint a friss dauer, könnyűnek érződik, pedig 75 százaléknyi alumínium ide-oda, kereken 1500 kilós. Ami 75 kilóval több, mint a nagyszilárdságú acélt is használó BMW 320d. Na bumm, az alumínium sem mindenható, de a lényeg, hogy simán elhinnénk neki 1300 kilót is, ha annyi állna a forgalmiban.

A motor ellenben nem fogott meg. A 163 lóerős, kétliteres Ingenium turbódízel 380 Newtonméteres nyomatékával és karakterével a kategória átlagát hozza. Nem lóg ki se alul, se felül, 8,2 másodperc alatt gyorsítja százra az XE-t, és a nyolcsebességes automatával jól összedolgozik, viszont zajos. Sőt, a technika mai állása szerint eléggé zajos, ráadásul ez az a harkálykopogtatás-szerű, kellemetlen kerregés, ami minden, csak nem stílusos, pláne nem egy Jaguarhoz méltó. Érezhető, hogy amikor kitalálták az XE-t, tényleg beleadtak mindent, szorosra fogták a gyeplőt, hajtották a lovakat, sikerült is egy rettenetesen jól vezethető és szép autót csinálniuk. Nagy baj, hogy azt a gyeplőt ott engedték el, ahol a direktben megcélzott konkurencia a legerősebb: a beltérben.

Nagyon várom már a szupererős változatot, hiszen ott szerencsére csak a sportosságról szól minden, az XE pedig jelenleg talán a legsportosabb karakterű limuzin, amit ember pénzért vehet, szóval biztosan be fog jönni. Kár, hogy nem fejezték be, hiszen sokkal nagyobbat is szólhatott volna. Így egy kicsit olyan, mint a nagyon menő cucc az outletből. Jó vezetni, jól néz ki, csak bizony valamiben eljárt már felette az idő. Ez pedig az Audi-BMW-Mercedes ellen nem biztos, hogy elég.