Teszt: BMW 428i Cabrio

Valahol itt sűrűsödik nálam össze a kabriózás esszenciája: hogy ösztönös érzelmeket vált ki a közönségből, és jótékonyan felszabadítja őket, mivel felhatalmazva érzik magukat arra, hogy nyilvánosan kifejezzék gondolataikat. Ha már itt parádézik a majom közszemlére, nyitott tetővel, akkor mi is kimondhatjuk hangosan, ami a fejünkben jár. Vagy csak azért gondolom ezt, mert egy csukott BMW-ben nem hallom a járókelők beszélgetésfoszlányait?

Mindenesetre amikor nyitott tetővel jártam, folyamatosan állatkerti attrakciónak éreztem magam: nézd, banánt hámoz, figyeld, piszkálja az orrát, jé, iszik. Érdekes volt, de nem élveztem. Egy tesztautónál persze mindent ki kell próbálni, amit csak lehet, egy kabriónál nyilván a nyitott tetős közlekedést is, de titkon rimánkodtam, hogy essen már az eső, és ne kelljen fedél nélkül járnom.

Ahogy az Égéstérben megállapítottuk, a kabriózásból ki lehet nőni vagy hozzá lehet öregedni. Amikor először ül az ember nyitott autóban, persze nyakon csapja a szabadságérzet, és gusztustól függően rácsodálkozik vagy érfalrepesztő vérbőséggel rajong érte, de aztán rájön, hogy a tető nélküliség nem csak az erdő illatát meg a város poshadt csatornaszagát engedi be, hanem minden mást is. Arcunkba fúj a szél, fejünkre süt a nap, ami mókás, amíg egy félórás tekerésről van szó a nap végén, de mondjuk a Balatonra már nem igazán jó lehajtott tetővel lemenni.

Van, aki mégis megteszi, azért, amiért hegyet is mászik az ember, mert bár irgalmatlan szívás, közben és utána keménynek érzi magát, és az jó. Ebből szokás néhány a Földön eltöltött évtized után kinőni. Aztán pár további évtized után jön az időszak, amit kapuzárási pánikként szoktak emlegetni, és megint beúszik jobbról a képbe a nyitott autó. Kicsit még szeretnénk keménynek érezni magunkat, de legalábbis annak látszani, talán be szeretnénk pótolni, amiről eddig lemaradtunk, esetleg felvállaljuk az állatkerti majom szerepét, hogy legalább valahogy felkeltsük néhány nőstény érdeklődését. De azért annyira ne fújjon már a szél, ha lehet, mert akkor beáll az amúgy is sajgó nyakunk, és nem szeretjük a rázós futóművet sem. Nálam elég mélyen beégett ez a klisé a kabriósokról, míg a fiatalkori duhajkodásra a roadstert tartom védhető eszköznek.

Mivel az emberekből szélsőséges érzelmeket vált ki, szélsőséges vezetési stílusra is kényszerít a 428i. Nehéz csak úgy normálisan közlekedni vele, mert azt nem tudják értelmezni a forgalomban. Egy sima sávváltás, amit egy Matizzal elkövetve észre sem vesznek, durva otrombaság a 428i-vel, pláne, ha nyitva van. Ezért nehézsúlyú tahóként kell kiérdemelni a tiszteletet, index nélkül, váratlan kormánymozdulattal, akkor békén hagyják a kabrióst, elkönyvelik hétköznapi bunkónak. Vagy kitüntető udvariassággal, hogy felfigyeljenek rá, nicsak, milyen elegáns kabriós. Utóbbi jobban áll a 428i-nek, meg talán kicsit szimpatikusabb is.