Bemutató: Renault Captur - 2013.

A nyolcvanas évek eleje és 1995 között születetteket tartják a szociológusok Y generációsoknak. Ők azok, akik jellemzően harminchoz közel függetlenednek a szüleiktől, életüket digitális eszközök között töltik, ők a fogyasztói társadalom formálói és húzórétege. A Y-osok olyan világban lettek felnőtté, ahol minden az önmegvalósításról és az önkifejezésről szól. Ennek alapján képzeljünk magunk elé egy huszonéves párt. Ne a magyar átlagból merítsünk, inkább Európa élhetőbb feléről, és a példa kedvéért legyenek diplomás értelmiségiek. Az efféle srácok életük javát már a fogyasztói társadalom aktív tagjaként élték, és annak értékei az autóválasztásnál is vezérli őket. Kézenfekvő lenne számukra ezért egy cuki Opel Adam, egy Cooper, esetleg egy Fiat 500, de családban kell gondolkodni, és kell a hely a két kisgyereknek. Kínálat van a piacon, de ha már mindenképp kompromisszumot kell kötni, nem baj, ha van mód önkifejezésre, ha guszta a forma, és az sem árt, ha kütyü is van elég.

Sokan értetlenkedve fogadták a Captur érkezését, és elsősorban nem azért, mert a célszegmens eleve zsúfolt. Eddig a Renault és a Nissan egy működőnek látszó felosztás szerint volt jelen az európai piacon, melyben az egyterűek és a hobbiterepjárók a Nissannak, a hagyományos személyautók a Renault-nak jutottak. Úgy tűnhet, a Captur kicsit megpiszkálja majd a házon belüli egyensúlyt, hiszen hasonló igényekre konkrétan ott a Dacia Duster, ami nem fiatalos, de olcsó, és a Nissan Juke, ami kevésbé családi, ellenben sportos és különc. A francia crossover esetén azonban valami egészen másról van szó. A Renault-nak egy már nem olcsó, de még nem drága autóra volt szüksége, ami jó a kiscsaládosoknak, pároknak, extrémebb esetekben akár a szingliket is érdekelheti. Létjogosultsága mindenképp van tehát, sikere csak akkor lesz, ha a megcélzott fogyasztói réteg megkapja, amit akar.

Mi is a Captur? Egy magasított Clio új kasztnival. A Renault szerint, mint a márka első városi crossovere, a Captur valójában nem is kimondottan crossover, inkább a buszlimuzinok, a szabadidőjárművek és a családi ferdehátúak keresztezése. A külső dizájn nem mutat nagy újításokat: szellemisége távolról kötődik a tanulmányhoz, de azért sokkal közelebb áll az új Clióhoz. Nem tudni, meddig képesek még növelni a logó méretét az orron, de amikor épp nem ezt teszik, akkor a fekete hűtőrácsot reszelik addig, amíg az így keltett hangsúllyal a rombusz nem uralja az orrot.

Persze a forma nem lett a dizájntörténelem vadhajtása, de elég érdekesre sikerült ahhoz, hogy még egy hipszter se maradjon szégyenben vele. 17 colos felniken áll, húszcentis hasmagasságával pedig mégiscsak van egy határozott hobbiterepjárós kiállása. Nagy tempónál, kanyargós úton azért megérezni azt a néhány centit, amivel a Clióé fölött van a hasa, de nem is ugyanazon utazótempóra és használatra találták ki őket.

A kalibrálhatóság az autó lelke. Kezdésnek mindjárt érdemes kiválasztani, hogy kéttónusú, vagy egyszínű legyen a kaszni. A karosszériaszín vegyítésétől még nem lesz kellően extrém, ekkor jönnek a különféle tematikák, a mintás tető és motorháztető, a többféle keréktárcsaszín, és máris érthető, hogyan jön ki a kétszáz variációs lehetőség.