Használtteszt – BMW 1602 (1975)

Bandi a Totalcar legjobb pszichológusa, igazából egy keleti bölcs. Rendszeresen megjósolja, kinek, mik a szándékai, amikor autót vesz/elad/javíttat/álmodozik róla a szerkesztőségben. Belelát a vesénkbe is. Csak mosolyog, amikor egynapnyi tesztelés után sorolom a problémákat, és nyugtat – maradjon nálad, használd még pár napig. És tudod: rúgjad - teszi hozzá.

Mint mindig, most is igaza lett. Rám nőtt az autó, mint aligai stégre a hínár. Délután már otthonosan szálltam – mit szálltam, tekeregtem – be a Recaróba, erővel huppantam a mélyére. Agyam extrapiramidális tekervényei egy nap alatt megtanulták a fokozatsíkokat, helyből megtaláltam az egyest, a kettest... végig az ötödikig. Nem mondtam eddig? Ebben az autóban már az E21-esből származó váltó van, nem a kínosan rövid négyes, mint eredetileg. És ez az ötödik az ég és a föld közti különbséget jelenti itt. Éppen annyit, hogy már országúton is bömböl-e a motor, vagy pályán még csak kellemesen dorombol. De kellett volna ez az enyémbe is...

Rájövök a motor nyitjára is. Az eredeti 02-es motorok nagyon nyomatékosak, alig moccan a fordulatszámmérő, és már tolnak is. Aztán fent viszonylag hamar kifulladnak – volt hasonló korú Alfa Giuliám, az például sokkal jobban szerette a pörgetést, igaz, 120 ezernél esett is rajta egy motorgenerál. Ez a Bandi által betett, befecskendezős motor viszont jó egy-másfélezer fordulattal följebb él, mint az én 1802-esemé, anno. Ehhez azért nehéz hozzászoknom, mert a hangja – a kipufogót leszámítva – pont olyan, mint azé volt. "Keep it on the boil" – mondja az angol a sportmotorokra, és így járok el innentől én is. A BMW megelevenedik, nini, szájon csókoltam Csipkerózsikát, aki, ez esetben egy liláskék fémdoboz. Kinek, mi az ízlése.

Nem mondanám, hogy sebészi szemüvegvillanással, de a szemem hazafelé már egészen jól felméri a nyomvályúkat, a kormányt előfeszítem, ezzel már nem táncol a BMW-orr. Annyira. Így, hogy a kezem rááll a fokozatokra, hogy a fülem hallja, hol van jó erőben a motor, hogy a nyomvályú már nem halálos rém, hanem mellékkörülmény, még valahogy a Recaróban is jobban elférek. Sőt, a hátulról jövő dobbanást is megszokom – érezni nem lehet a hatását, tehát valószínűleg csak a kipufogó, akkor meg kit érdekel?

És máris nem én tartom fel a forgalmat, hanem a forgalom engem. Repesztek, huligán vagyok, mert ez az autó kihozza az emberből a huligánt. Ha így vezetnék egy későbbi E21-est, egy erőlködő szánalomgyár lennék. Ha így vezetnék egy még későbbi E30-ast, pattanásos boyracer lennék. Ha így vezetnék egy még utána jövő E36-ost, leköpött BMW-s hülye lennék. Ha így vezetnék bármit, ami még újabb, és BMW, a társadalom kollektív gyűlöletét érezném sújtólégként a gyomromban. A 02-essel viszont nyomulásom sodrában Olaszországgá válik a Csömöri út, a járókelők barátságosan intenek, már szinte tapsolnak, az autós társak megértően nyugtázzák – szilaj az a szép paripa, hadd fusson, nem lehet megzablázni.

A 02-es azt tudja, amit az utána jövő BMW-k nem – kedves autó, ezért nemcsak a BMW-buzik szeretik, hanem mindenki. Emellett van valami annyira ügyes az arányaiban, hogy képtelen megöregedni: a díszlécein, a tizenhármas kerekein, a vicces, magas cápaorrán látszik ugyan, hogy régi darab, de ahogy terpeszt, ahogy szélesedik, az annyira vagány, hogy nem vesszük észre a ráncait. Majdnem olyan szépen öregszik, mint az Alfa Bertone kupé, nem kétlem, hogy rövidesen igen drága lesz – hiszen már most sem olcsó.

Bandi előrelátóan sperrt szerelt be hátra, és így, hogy érzem már az erőt, egy-egy kietlen kanyarban elteszem az autót. Érdekes, azért nehezen indul meg, de amikor végre, akkor szépen, finoman megfogható – nem úgy, mint az én régi, sperr nélküli kocsim. De azért többet vártam ennél, meg is osztom Bandival másnap – persze, már öreg a diffi, valószínűleg nem zár rendesen – mondja.

Este a gyerekeket összeszedem a nagyinál, sikoltoznak, amikor rájönnek, hogy az előző nap még csak a ház mellett, kintről megbámult BMW ma a rendes transzport lesz, haza. Ez egy raliautó? – kérdezi Bálint, amikor a szokásosnál némiképp erőteljesebb svunggal kikanyarodunk a főútra, ők meg egymás ölében találják magukat Norbi öccsével. Hiába, Bandinak nincs még gyereke, ezért itt öv sincs hátul. Akkor meg nem jár gyerekülés sem, a fiaim viszont nem szokták meg, hogy kapaszkodni kell.

Nem, dehogy, miből gondolod? – válaszolom faarccal, de titkon örülök, hogy észrevette: valami különlegesben ül. Hát a hangja, meg, meg ezek az ülések, és a kormány, meg hogy milyen gyors... – mondja.

A sebmérőre pillantok, naja, hetvenötöt mutat, a zaj sem elhanyagolható. Bálint nem tudja, amit én igen – az az óra még városban is hússzal többet mutat a valósnál, tudom, mert kimértem GPS-sel. Előző nap ugyanis egyszerűen nem akartam elhinni, hogy az egész Árpád-híd kilencvennel hasít a délutáni csúcsban, ezért elővettem a navit, és a döbbenettől leszakadt a pofám. Ennyit még az olasz motorok órája se csal... Naja, a házi építés, legyen az mégoly profi is, szül olykor kisebb bakikat.

Jó nagy körrel zúzunk haza, kések a vacsorával, kések a fürdetéssel, a mesével, de a gyerekek izgatottak, Norbi is magyarázza – és akkor, büjííí, így bekanyarodtunk (utánozza). Egy 02-es felforgatja a mindennapokat, és mindenki örül ennek.

Aztán utolsó nap még fotózom a kocsit, autózok is vele egy jóízűt. Tankolok bele pár lityit, mert tudom, hogy hiába mutat sokat a mutató egy óra használat után, ha kihűl az autó, megint lent lesz a pirosban. Forróság van, letekerem a keret nélküli ablakot, kicsavarom negatívba az elefántfület (a világ legjobb találmánya, és már csak ezért sem jó a 1502-es Sparmodell, mert annál ezt nem lehet), ezzel klíma a fullon van, zseniális. Itt sederintek, ott bőgetek, huligán vagyok a Reeperbahnon 1976-ban – és szól mindehhez a Boney M.

A fotózás alatt aztán többen is meg akarják venni a kocsit, a BMW-sek mind lelassítanak mellette, a tisztelet, avagy bírhatnék hullámai hömpölyögnek ki a résnyire letekert, sötétített ablakok bedobónyílásain. Fekete, elegáns, új Mercedes blokkol le mellettem, kiszól a vezető – szia, ismerem a Totalcarból az autót, eladod? De nem az enyém, egy kollégámé, és csak teszten van nálam - válaszolom, kicsit vörösödő képpel.

De szeretnék Bandi lenni.