Toyota MR2 1.6 (1986)

Mintha meg akarnánk lovagolni egy rozsomákot, miután az benyakalta Nyegleo komplett energiaital-gyűjteményét. Egyszóval egy vadállat. Persze ahhoz, hogy erre rájöjjek, először be kellett ülnöm, ami a már említett dimenzók miatt nem olyan könnyű. Egy korábbi tulaj nagyon passzentos kagylóüléseket hebrákolt bele: ha most felszednék még két kilót, már nem férnék be. Miután beültem, naiv vigyorral nézegettem a sokaknak undorító, de szerintem imponálóan szögletes műszerfalat. A kormányt fogva mindent könnyen elérni, a váltót leszámítva még a kormányt sem kell elengedni. A fényszóró és az ablaktörlő kapcsolói a műszeregység jobb és bal felső sarkaiban vannak, középső ujjal tökéletesen kezelhetőek.

Érdekes módon a korai Fierónál néhány műszer a középkonzol tetejére került, mondván, csak ott volt hely. A Toyotánál elfértek, és a középkonzol tetején csak egy polc van ott, ami tökéletes mobiltelefon-méret. Valamint ott az elmaradhatatlan szent kvarcóra. Nem tudtam mást gondolni, mint bájos az egész autó. Majd beindítottam és eltűnt minden báj, belőlem pedig minden kedvesség. A motor nem jár, nem duruzsol, nem kerreg. Ez kérem morog, de úgy, mint egy hurutos mopsz. A gyanútlan úrvezetőnek pedig esélye sincs, hogy megtartsa jó modorát: ő is morogni kezd. A közlekedőtársak pedig hirtelen ellenfelekké válnak.

Ahogy emelkedik a fordulat és eléri a háromezret, az üléstámla mögött a mopsz átmegy rozsomákba. Itt jegyzem meg, hogy Yoshida szan projektje teljes kudarc: az MR2 alkalmatlan ingázásra. Egyszerűen nem lehet vele lassan menni, se kulturáltan közlekedni. A rozsomák mindenkivel versenyezni akar és fog is. Ráadásul kevesen értik, miféle gyösz virgonckodik velük.

Nehezen illik már bele a mai forgalom képébe, annyira kicsi és lapos. A volán mögül kicsit olyan érzés kerülgetni a buszokat, mint Arvel Crynyd-nek röpködni egy A szárnyú vadásszal a csillagrombolók között. Márpedig egyszeri sofőr mindig mindent kerülgetni fog, az MR2-ben valahogy nem tűri az ember, hogy legyenek előtte… vagy csak nem lát ki belőle rendesen, olyan mélyen ül. Mindegy is. Az élményt csak az csorbítja, hogy bár a kormány csodásan közvetlen, de az átmérője lehetne kisebb, a pontos, fémesen klattyanó váltó útja pedig rövidebb. Ja igen, a fék pedig csak jelzésértékű.

Amúgy a városi ficánkolásnál csak egy jobb dolgot lehet a rozsomákkal művelni: kanyarodni. Gyulavitéz már egyszer kifejtette, miért is jó a középmotoros felépítés, úgyhogy eltekintenék a technikai résztől. Az élményről viszont csak áradozni tudok: hihetetlen vele kanyarodni, de nagyon észnél kell lenni. Minden előjel nélkül hajlandó magát eldobni, és valljuk be, nem egy gránittömb, úgyhogy a legkisebb ütközés is komoly sérüléseket tud okozni. Valahol ez teszi igazán élményautóvá: az adrenalin. Hogy fél benne a sofőr és uralni akarja, mert tudja, ha nem sikerül, mindennek vége.

Azt kell mondjam, Pistának teljesen igaza van, a mai sportosnak hirdetett acélgombócok szintetikus élményt adnak, és a legnagyobb veszély, hogy fényezőhöz, esetleg lakatoshoz kell vinni az autót. Az MR2 extrém sport. El is járt felette az idő. Ma már a használhatóság igenis lényeges, ebben pedig a rozsomák veszít.

Igazán csak húsz és nyolvan között jó, a kettest és hármast oda-vissza cibálva. Alul annyira gyenge, hogy dugóban csorogni vele szinte lehetetlen. Száz fölött alákap a szél, és úszni kezd az orra balra-jobbra. A csomagtartója semmire sem jó, és tíz liter körül eszik. Mára alig maradt első generációs MR2. Amit nem rágott el a rozsda, azt vagy kalácsra törték, vagy kamu Ferrari/Lamborghini lett. Pedig van olyan jó autó, hogy egyszer egy Ferrariból építsenek MR2-replikát.