Nissan Juke 1.6 Tekna (2011)

A Juke-on kívüli univerzumból érkező, például emberszabású lényeket elsőre messzemenőkig össze fogja zavarni, hogy a teljes középső panelnek két külön üzemmódja van. Egyikben narancssárgák rajta a gombok, és a szellőzés beállításait mutatja az LCD, a másikban ugyanazok a gombok, teljesen más feliratokkal fehérben tűnnek fel, és a menetdinamikát lehet velük váltogatni, illetve mindenféle kretén adatokat megnézni a kijelzőn. Előbbit hagyjuk, mert az teljesen szabványos: egyzónás, automatikus hőfokszabályzású klímaberendezés. Hanem a másik.

Itt három üzemmód van. Jöjjön a figyelmeztetés: drága Juke-turista, bármennyire is fogytán a készpénzed, akármennyire apad is a bankszámlád, szorítsa torkodat mégoly vasmarokkal is a négyszáz forintos benzinár, kezed rá ne tévedjen az ECO-gombra. Ez – amellett, hogy az LCD íves csíkkal mutatja, mennyire bénán spórolsz a vezetési stílusoddal – a motorból kiirt minden erőt. Az lovak fele ernyedten hever, a másik fele bélcsavarodással fetreng az istállóban, amit Nissan-egyhatosnak neveznek, munkára egyáltalán nem foghatók. Rég ültem új autóban, amelyben a gáz- és a fékpedálnak ennyire azonos lett volna a funkciója – bármelyikre lépsz, lassulás a jutalmad. Vegyük a másikat. NORMAL – szól a felirat.

Mindjárt más. Ábránk stilizált nyomatékgörbére vált, legalább az eddig alvást mímelő lovak felállnak, és húzni kezdenek. Nocsak, nocsak, nem is olyan reménytelen a helyzet. Ha nem akar az ember tényleg gusztustalan mód takarékoskodni, lehet ezzel közlekedni. Itt már egészen almerásak a menetteljesítmények, a forgalom ritmusa tartható, kvázi izzadásmentesen. És ekkor, a Juke-turista tétova, remegő ujja rátéved a középső berendezés pillanatnyi állása szerint épp SPORT feliratot viselő kapcsolóra. És megnyomja.

Dzzzzzssssssááááááááááááááááámmmmmmmm...! Anyád!

A bélcsavarodásos lovak egy villanásnyi Gyurcsok-treatment után szintén felpattannak (hiszen a korábbi alvók már húznak), és végre tombolhatnak. Sose gondoltam volna, hogy 2011-ben 117 pacit ilyen erősnek fogok érezni. Nyargal, vágtat, nyerít az örömtől, lehet, hogy abszolút értékben nem gyors, hiszen tizenegy másodperc alatt van százon, ami azért nem sportautó-szint, sőt, de annak érezni. Ilyenkor keményebb a kormányzás is, városon kívül pedig kiderül, hogy felettébb jó a futómű is, kikapcsolt menetstabival olyanokat lehet vele takarni kanyarokban, hogy csak na. Gyorsan be az ívbe, egy villanásra el a gázzal, azonnal indul a fara, rá a gázra és máris négy kerékkel csúszunk. Nem nagyok a kanyarsebességek, de élvezetesek. A kormány finom, pontos hozzá, a kaszni nem dől, bármilyen magas is... Jó.

Városban végképp szuper huligánkodni vele, de már a nagyobb utakon is viszketni kezd a tenyér egy hatodik fokozat után. Ami nincs. Országúton, pláne pályán pedig a hetedik is elkelne, de nagyon. Elképesztő – háromezres fordulaton kilencvenötöt megy, ilyen rövidre áttételezett tesztautóban talán utoljára a kilencvenes évek végén, a Honda Civic VTi-ben ültem. Hiszen a mai, korántsem nyugisra hangolt, benzines kiskocsik is minimum 102-105-öt mennek háromezernél, a Juke tehát extrém-extrém rövid. És folyamatosan hallani is, hogy dolgozik a kis egyhatos, majd megszakad, annyira. A zaja nem zavaró, mert a hangszigetelés derekas, de nekem speciel mindig úgy tűnt, mintha gyötörném.

Ha pörög a motor, akkor zabál is, gondolnánk. Téves. Ilyen hétfelekkel járkáltam a Juke-hetem alatt, pedig elég sokat tettem azért, hogy feljebb tornásszam a számot. Ez egy ilyen gombóc SUV-nál nyugis, turbódízeles háttérre vallana, nem pedig egy pörgős, benzines motorra. Még akkor is kevés, ha tudjuk: ez a Juke csak elsőkerekes. Pokolba az ECO-móddal, vesszen a NORMAL, aki tizedliterekért hajlandó kasztráltatni magát, az maradjon a lábbusznál!

Menni tehát jó vele, bár a váltója messze van a tökéletestől. Előre-hátra nagyon pontos, szinte japános, de oldalirányban szűk a H-betű három szára, ráadásul úgy kotyog is a bot. Felemás. Az ülések is kicsik, nem arra valók, hogy egy fenéken végignyomjuk bennük a Budapest-Róma távot. A rugózás SUV-hoz képest feszes, de tűrhető, személyautós szemmel pocsék, ki-ki tegye a Juke-ot abba a kategóriába, amelyikbe akarja.

Az a belső viszont.... Na, az már tényleg erős próbája a humorérzéknek. Pláne ezekkel az hatvanévesnéni-metállila-körömlakk színű betétekkel. Szóval, khm, hát, izé, poén, haha-hehe... Höhö. Itt én is kicsit lepadlóztam. Persze, kell a sok fekete plasztik mellé a szín, de ennyi... Ilyen.... És tüzetesebb vizsgálatra kiderül, hogy hiányoznak szolgáltatások, mert döngős (nem dögös) hifi ugyan van MP3m és USB-vel, meg bluetooth is, de például tolatóradar nincs, pedig hátrafelé még sejteni se nagyon lehet a kocsi végét. Ilyen sávelhagyókra, navigációkra, egyéb nyalánkságokra se készüljünk. Aki LCD-t akar sasolni (a bal térdénél, jegyzem meg), nézze a gyorsulásmérőt, mert olyan például van. Mindez persze az ötmilliós Tekna-kivitelben, mert nálunk nem a 4,2-ért mért alapmodell járt.

Nem drága, fürge, keveset eszik, poénos, cseppet sem tűnik olcsónak, szuper vele autózni. De elférni csak elöl lehet benne, csomagtartója szinte nincs – és félő, hogy naponta pont kettővel több halántékot mutatóujjal kocogtató járókelőt látunk majd a vezetőüléséből, mint amennyi kellemes. Ha húszéves lennék, rettentően élvezném, negyvennégy évesen már kicsit a diszkomfort határán mozogtam. A gyerekeim, mondjuk, imádták volna a kinézete alapján, de aztán utazás közben már panaszkodtak, hogy nem látnak ki a lőrés-ablakon, és hogy nem férnek el, hiszen a gyerek+ülésmagasító kombinációnak egyszerűen nincs hely odahátul.

Kinek szól a Juke? Pláne Magyarországon? Az a huszonéves, akinek van pénze, általában komolyabban veszi magát annál, hogy ilyenre akár ránézzen. Az, aki elég laza, hogy tetsszen neki, az meg nincs kisámfázva. Harmincon, meg pláne negyvenen túl szimpla szereptévesztés ez az autó. Nem tudom. Nekem nagyon tetszik, de érzem azt is, hogy nem nekem szánták, amikor kitalálták. Aki tudja, vegye, jobb, mint várná.