Szerelem: Noel Roadster (1993)

Miután a szűk hely adta lehetőségekhez mérten két térd közé vettem a fakormányt, izgalommal markoltam meg a váltókart. Bár ez már a korábbi cikkekben elhangzott, most én is elismétlem: a Lada-váltó a fogaskerekekbe oltott nirvána, amit itt még tetéz, hogy a váltókar nem egészen negyven centi hosszú, pontosabban: rövid. Ennek a térdhajlatom különösen örült, hiszen az első két fokozat csak ott fért el. Elindulni nem volt nehéz, de vezetni már annál inkább. Egyszerre volt fura, félelmetes, felemelő.

Fura, mert jó, hogy egy araszra ültem az aszfalttól, és a középen osztott táblaüvegen keresztül próbáltam az útra figyelni. Ez persze nem mindig sikerült, mert a magával ragadó formából közel annyit látni a volán mögül, mint az autó mellett állva. Úgyhogy egyfolytában azon kaptam magam, hogy a Noelt és nem az utat nézem. Mindezek tetejébe minden feleakkora volt, mint akár egy Marutiban.

Félelmetes, mert a bordáimat leszámítva gyakorlatilag semmi sem védett a külvilágtól. Tudják, milyen rettegni egy magasan a fej fölé tornyosuló Yaristól? Vagy könyörögni, hogy el ne taposson bennünket a Corsa-monstrum? Kicsinek éreztem magam, de cseppet sem voltam jelentéktelen, hiszen az egész élmény felemelő volt.

A Noelt vezetve ezernyi tekintet követte a motor legutolsó kipöffenését is, mindenki mosolygott, szeretett és vigyázott rám. Bár több mint a duplájára képes, én mégis inkább békés hatvannal kóricáltam a Budaörsi úton. Érdekes módon senkinek sem voltam útban. Inkább hozzám igazodott a forgalom, mindenki visszalassított, villantak a vakuk a telefonokon, a fogak a mosolyra húzódó ajkak mögött. Ha megálltam, mindenki kérdőre vont vagy elismerően füttyentett. De akadt olyan is, aki az áráról indított alkut – tette mindezt menet közben!

A Váci úton gurulva egy kackiás bajusszal és karimás kalappal felvértezett passatos úr üvöltötte túl a forgalmat és tett jobbnál jobb ajánlatokat… De egyik sem volt elég jó. Ugyanis, és ez az egyetlen fájó pontja a Noel Roadsternek, az ára igen borsos: kerek ötmillió forint. Ez persze akkor drága, ha észérvek szerint ítélkezünk – legyen Papp Tibinek igaza. Hiszen ennyi pénzért olyan, igazi, új autót kapni, ami roskadozik az extráktól. Fűt és hűt. Van benne ABS meg menetstabilizáló rendszer, igazi lengéscsillapító, és nem olyan kelletlenül veszi az aszfalt akadályait, mint tekegolyó a csigalépcsőt. Egy ötmilliós autóba több fér egyetlen sporttáskánál és túlélhető benne az ütközés egy muskátlis ládával. Nem ázik benne csatakosra a sofőr és tud Euro-sokat a kipufogón át. Amúgy készülőben van egy Bravo-motoros, Euro 2-es verzió, de annak már köze sincs a Zsigulihoz. És tudják mit? Abszolút helyénvalók itt a racionális nézetek.

De ugyanúgy rendben van a Csikós-féle fellángolós megközelítés is. Ötmillió forintért többen megnéznek, mint egy SLS AMG-ben, és az autónak komolyabb presztízse van, mint egy Cayenne-nek. Annak ellenére is, hogy tiszta ládaderbi minden út. A fellángolós egyik fakultációja, a veterán szak pedig kincsként tekint mindenre, aminek forgalmija és rendszáma van. Ugyancsak becsüli a megannyi munkaórát, ami egy ilyen elkészítéséhez kell. Ráadásul ugyanezen szak tisztában van azzal is, hogy a Noel Roadster nem autó, hanem jelmez. Egy híresség drága selyemöltönyének poliészter mása. Ha magára ölti az ember, a harmincas évek bája öleli körül és védi meg a huszonegyedik század lélektelenségétől. Kit érdekel, hogy közben kékre fagy?

Köszönjük Nedbál Ervinnek az autót és az élményt.