Mercedes-Benz 230E (1982)

Az utolsó klasszikus Mercedes volt, fényezett pléhdísztárcsákkal, krómozott ütközőkkel, csillogó díszlécekkel a karosszéria oldalán. Még csak nyomokban volt benne elektronika, műszerfalán az olajnyomás-mérő valódi manométer, a motorból hozzá vezetett nyomáscsővel, kormányműve golyópályás, ülései hosszú epedarugókon ringatják a testet. Ami utána jött a Mercedes történetében, az már egy másik fejezet.

Az olajválság után két évvel került piacra, emiatt a 123-asba már sohasem lehetett olyan jóízűen, röhögve tankolni, majd mély padlógázt taposni, mint a korábbi Merciknél. Nem véletlen, hogy irgalmatlan nagy arányban szerepelt dízelmotor az eladásokban, a harmatgyenge 200D-től a tartós, nyomatékos 240D-n át a selymesen bugyborékoló, húzatva meglepően nagyot lépő 300D-ig. Ami aztán szét nem rohadt, az ma is mind szolgál, igaz, lassanként diffundálnak dél felé, ahogy az állapotuk megy lefele. Újkorukban büszke német, svájci, dán autók voltak, aztán átestek a ledőlt vasfüggöny alól épp kikászálódó ex-szocialista országokba, majd a Mercedes-recikláló Albánia érintésével a többségük most Egyiptomban, Irakban, Mauritániában és Tunéziában húzza a belét.

Benzines fekvőlámpás? Úri huncutság volt az, kérem, talán nem is létezett olyan. Ne is foglalkozzunk a hathengeresekkel, az mind korgó gyomorral kezdte a reggelt, és horpadtra szívott tankkal fejezte be a napot, pláne, ha városi üzem is terítékre került. Persze a négyhengeresek is szépen lendítettek az Esso, BP, Agip forgalmán, hiszen alig ettek kevesebbet a hathengereseknél – viccelnek, lehetett volna ez máshogy a régi Stromberg karburátorral?

Csak akkortól lett értelme benzines 123-ast venni, amikor 1980-ban megjelent az új motorszéria, az M102-es kódú. Sokak szerint visszalépés volt, hiszen a korábbi, túlméretezett gépszörnyekhez képest nem két-, hanem csak egysoros lánc mozgatta a vezérlését, az olajszivattyújának nem külön perselyben futottak a tengelyei, hanem a szivattyú anyagában, finomabb alkatrészeket tettek a szelepvezérlésébe, egyáltalán, az egész blokk pici, szinte jelentéktelen lett a masszív korábbiakhoz képest.

De azért a félmillió kilométeres és azon túli, generálozás nélküli futásteljesítmények talán nem olyan rosszak. Kétféle ilyen új motor jelent meg a 123-as szériában harminc évvel ezelőtt (1979-ben még csak alig pár száz tesztpéldány készült ilyenből), a kétliteres, újfajta (vagy mondjunk inkább módosítottat) Stromberg-karbival szerelt 109 lóerős, illetve a 2,3-as, mechanikus Bosch K-Jetronic befecskendezővel szerelt, 136 lóerős. Előbbi a 123-asban nem létezett befecskendezővel, utóbbit sose gyártották karburátorral.

Magyarországon a csoffadt dízel 123-asok között végképp ritka a csoffadt benzines, hiszen – amikor a kilencvenes években ezt még lehetett – mindet átépítették dízelnek, mert az bármivel elment, ami gyúlékony. Nekem azért volt akkora mázlim (vagy pechem?), hogy egy klubtársamtól megvehettem egy rokon rokonának a rokona által a világ végén használt, sokszor évekre fél-ismerősöknek kölcsönadott, aztán lerohadt, már mindenki szerint menthetetlen 230 TE-t. Tehát egy kombit. Nem volt drága, de jó sem.

Karesszal több lépésnyi megőrülés után rendbe tettük a befecskendezőjét (a fordulatszám-határoló elektronika egyik vezetékének a saruja(!) és a vezeték között nem ment át a jel, de csak bemelegedve. Viszont olyakor 25-öt bírt miatta az autó, így is mentem le vele Kareszhoz Viszre. Négy és fél óra alatt 150 kilométert...

Viszonyom gyűlölettel vegyes csodálat volt a lepukkadt kombival. Mindig melegedett, zabálta az olajat, alig volt olajnyomása alapjáraton, a szintszabályzója mindenféle ökör dolgokat művelt, néha úgy találtam a parkolóban, felemelt jobb hátsóval, mint egy pisáló kutyát, mellesleg disznóólszaga volt – ezektől irtóztam.

Igen ám, de óra szerint vitte a 200-at, no meg városban 10,2-t kajált, pedig nem kíméltem. Minden autómnak fillérre, deciliterre vezetem a fogyasztását, évtizedekre megvan az összes visszamenőleg, nem a levegőbe beszélek. Négy deci híján ennyit eszik most az ugyanilyen 300-as szívódízel kombim Budapesten, és az feleannyira nem dinamikus. Lenyűgöző volt, hogy milyen kevés benzinnel milyen jól ment az a nagy dög. Kicsit imádtam, de közben nagyon gyűlöltem. Egy Alfasud Sprinten kívül soha nem volt még ennyire szélsőséges autóm.

És azóta bennem volt a hiány, hogy megismerjem, milyen is lehet egy igazán jó 230E.

Az élet az ölembe dobta a lehetőséget, látják, az autós újságíró tényleg minden fronton az élet császára. Sághi Iván Merci-guru barátomhoz jár egy rettentő kedves, már-már nem evilágian udvarias úriember, a volt külkereskedő Győri János. Egy másik (különben még szebb állapotú) fekvőlámpás mellett van neki egy 230E-je, amit szívesen átenged kipróbálásra – tudtam meg. Önök mit tettek volna? Én bizony megcsináltam az anyagot tesztnek. Ha már egyszer vezettem...

Győri úr már a nyolcvanas évek elején külkeres volt, elsősorban Németországba járkált. Hosszú évek takarékoskodása után vett magának egy narancssárga 123-as Mercedest. A vicc, hogy az egyik legkedvesebb német ügyfele majdnem pont akkor szintén vásárolt egy 230E-t magának. A narancssárga autó már rég nincs Győri úr birtokában, viszont a munkakapcsolatból az évtizedek során barátság lett a két úriember között.

Mivel a német kolléga jóval idősebb, az utóbbi időben ritkábban látták egymást. Két évvel ezelőtt aztán küldött egy levelet Magyarországra – jó lenne találkozni, mert most már tényleg alig tudnak valamit egymásról. Győri úr örömmel kiutazott Németországba, éjszakába nyúló beszélgetés lett a dologból, felelevenítették a régi időket, bizony, lassan harminc éve már, hogy munkakapcsolatba kerültek, egész más volt a világ akkor. Aztán az ismerős egyszer csak kibökte – van egy rossz híre, Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála. Viszont neki még megvan a garázsban az együtt vett két Mercedesből az ő példánya, és mivel tudja, hogy magyar barátja mennyire rajong ezekért az autókért, ezért szeretné nekiadni.

Egy ilyen ajándékot persze nem lehet, nem is illik elfogadni, akinek volt gyerekszobája, és emlékszik, tudja ezt. Tiltakozását látva a feleség erre félrevonta – „a férjem fél éve készül erre a napra, régesrég kitalálta, hogy az autónak önnél lesz a legjobb helye, ezért is hívtuk meg magát, hogy elmondhassa. Ez szívügy, kérem, fogadja el, nem teheti meg vele, hogy nem.” Tehát nem pillanatnyi fellángolásról volt szó. Győri úr nem tehetett mást, elhozta az autót.

Isteni, isteni. Egyszer egy ilyen autót vezetniük kell. Egészen más, mint az én 123-asom, ami érthető is.