Dugóban jön meg az étvágy

A Totalcarnál minden újabb Alfa Romeo 159/Brera/Gtv-verzió tesztelésénél kicsit rángatózni kezd a szemhéjunk az idegességtől. Ahogy általános isiben egy idő után már magunk is éreztük, hogy nem vicces, viszont annál fárasztóbb a letakart szemüveges osztálytársunkat folyamatosan lejumurdzsákozni, úgy már réges-rég nem tartottuk poénnak minden 159-rokonmodell kipróbálása után megemlíteni, hogy olyan vele autózni, mintha degeszre tömött homokzsákokat kellene rücskös gumipadlón huzigálnunk. Azaz nehézkes – a nehézkesebb felfogásúaknak.

Egyrészt nem akartuk már bántani az Alfa-importőrt és a kereskedéseket sem, mert ezek az autók alapvetően gyönyörűek, igényes a kidolgozásuk. És ha azt az egyetlen aspektust kihagyjuk a számításból, hogy egyáltalán nem tudnak menni (meg a másikat, hogy nem rugóznak, meg talán a harmadikat, hogy szűkek, de ennyi tényleg elég), akkor el tudunk képzelni nem egy elégedett vásárlót, aki indokoltnak érzi majd a vételárat. Dízelmotorral pedig egész jól tudtak eddig is hatolni a 159-esek, de aki dízelmotorral vesz Alfát, az valójában nem is Alfát akart, csak egy autót, amelyik jól néz ki, gyors és keveset fogyaszt. Alfa-szerető ember nem vesz kávédarálós motorú autót, olyat, amiben alig valamivel négyezer fölött elpirul a fordszámmérő.

Másrészt kicsit tartottunk az alfás közösségtől, mert ebben az országban nehéz úgy írni ezekről az autókról, hogy valamilyen fórumon azonnal be ne indulna az anyázás, de leginkább az összesen. Az Alfa Romeo – vallás.

Harmadrészt az átlagos olvasók között akad néhány, aki nem akarja elfogadni, hogy legyengézünk 286 lóerős autókat. A sznob újságírója, azt se tudja, mit köpködjön le jó dolgában, járkálna csak egy hétig a Wartburgommal, megtudná, hol lakik a magyarok istene – valahogy így. Igen ám, de a Wartburg elindul, amikor rátiprunk a hosszú pedáljára. A brutális erejű Brera nem. Fogja a súly, a hosszú áttétel, az Euro-akárhányas emisszió. Benzines 159-est olyan meló fürge szökellésre bírni a gázpedállal, mint rinocéroszbőrt puhítani Niveával.

Meg nem is jó mindenfelől közutálatnak örvendeni, higgyék el, még ha az ember ezért is kapja a pénzét, de ha már egyszer tesztelünk, mégsem mehetünk el a tények mellett, tehát le kell írnunk azokat. Ugyanazért próbáltuk mindig ostyába csomagolni 159-es tesztek közben a keserű pirulát, amiért a fogorvos is érzéstelenítőt ad be idegkezelés előtt – sem ő, sem mi nem szeretjük, ha szadistának tartanak.

Ajánlhattam volna mondjuk dízel Alfát megvételre, de ez hiteltelen lett volna egy olyan embertől, aki korábban őrjöngve szerette az 1966-os, két vezértengelyes Giulia 1300 TI-jét, és imádta a Nord-motoros, kétliteres, két iker-Dell'Ortós 75-ösét. Azaz tőlem. Ide szeretném fűzni a kiváló viasatos Top Gear egyik újabb fordítói gyöngyszemét: 1975-ös modellnek nevezték a 75-öst, ami, mint tudjuk, 1985-ös modell volt. Szerencsétlen barmai, tényleg szánalmas az az egész brigád, amelyik magyarítja a műsort.

De végre, tényleg, halleluja, hozsanna, juhé, meg ilyenek, szóval végre a 159-es is igazi Alfa lett. Abszolút igazi, a szó régi értelmében, épp csak a hátsókerék-hajtás hiányzik belőle, de olyan jó, hogy ezt is megbocsátjuk neki. Minden téren hiteles, még az igazán igazi alfistáknak is, akik ismerik a Fiat-korszak előtti Alfa-modelleket. Pedig csak egy új motort kapott. Meg lefaragtak belőle néhány kilót. Meg áthangolták. Na jó, ez nem csak egy „csak”, hanem elég sok.

Okos emberek ott Milánóban megtalálták a régi CD-t, betették, és hirtelen jó lett a buli. Ennyi történt valójában.

Hosszú évek óta először ez az első olyan 159- (Brera-, Gtv-) teszt, aminek nem úgy ültem neki, hogy órákon át különféle metaforákon törtem a fejemet, hogyan vázoljam, hogy, khm, talán kávét kellene keverni a benzinbe, hogy értelme legyen az autó sportos kinézetének.

Vegyük sorra, mi történt. Eddig az alap-benzines egy 1,8-as, négyhengeres, 140 lóerős motor volt, amely a 159-es kasztnival a nyakában nagyjából épp csak a megmozdításhoz volt elég. Ez a motor marad is a kínálatban a haladásra érzéketlenek számára. Aztán az újabb, közvetlen befecskendezéses, 1,9-es JTS jött 160 lóval, afölött tanyázott a 2,2-es, szintén négyhengeres, 185 lóerővel – szinte leírni is nehéz e nagy számot. Mégsem ment jobban, mint az alatta levő egykilences, vagy ha papíron igen, ezt érezni akkor sem lehetett. Legfelül pedig, a pacihegyek tetején trónolt a 3,2-es V6-os. 260 lóerő, kötelező összkerékhajtás, nem is rég hasonló pedigrével raliversenyt lehetett nyerni. De nem lehetett volna a 159-essel, mert ebben valahogy sűrű a diffiolaj, folyamatos ellenszél fújja, vagy a franc tudja, de mézben gázolós érzése van benne az embernek.

A 2,2-es most szépen elvonul oda, ahol a kezdetektől kellett volna lennie  – nyugdíjba. Jön helyette az 1742 köbcentis, négyhengeres, benzines turbó, több, kerek 200 lóerővel. És gyilkos 320 newtonméternyi nyomatékkal. Ez a motor az itteni tesztautóban. Jól hangzik. Mérve is jól mutat: 70-ről 120-ra 11,8 másodperc alatt lép hatodik fokozatban, a 3,2 literes csúcsmotor ezt 16,6 másodperc alatt tudja. A 0-100-as sprintben is ott liheg az új motor a hathengeres csúcsverzió nyakában: 7,7 másodperc a 7,2 ellenében. A végsebessége pedig... Ki a fene próbálgat végsebességet? Tudják, milyen kevés helyen és alkalommal van az embernek lehetősége, még inkább szüksége eldönteni, hogy 240, avagy 235-e a vége egy autónak? Maradjunk annyiban: az új 1750 TBi nagyjából feleslegessé teszi a V6-ost is.