Teszt: Mini Cooper S cabrio

Felületes szemlélő hihetne olyat, hogy a formájáról nincs mit beszélni – hiába tart már második generációjánál az új Mini, ez is csak olyan, mint az előző. A 2007-es Mini az utolsó csavarig új autó volt, de túlnyomórészt csak a tulajdonosok tudják megkülönböztetni az elődtől – a BMW nyilván piackutatott, és ez jött ki: Minit nem azért vesznek, mert új a formája, hanem mert úgy néz ki, mint egy Mini.

A kabrió változat egészen az idei detroiti autószalonig húzta, de természetesen ez is tök más autó, mint az ugyanilyen elődmodell. A formájával kapcsolatban az gondolkodtatott el, hogy ha nem látom, csak személyleírást kapok róla, nem tudom elképzelni, hogy nézhet ki jól. Az orrán például kicsit sok is az ismertetőjel: levegőbeömlő a géptetőn, két fekete, fehér szélű dekorcsík, szárnyas Mini-embléma, erősen tagolt fényszóró vaskos krómkerettel, hasonló hűtőmaszk, ködlámpák, vastag fekete kerékívek, rajta arasznyi narancssárga prizmák, csicsás műkróm rátétes oldalindexek, és persze mindez UV-banánzöldben. Csúnyán hangzik, ugye.

És jól néz ki. Nem sok ez. Illetve sok, de nem fáj, inkább jó, az emberek pedig nagyon nézik ezt a 2001-es formát. Nemhiába, ezért kell drágán adni egy autót, hogy ne legyen belőle túl sok, tovább tartson a szépsége. Apropó, túlárazás: egyik túlárazott autóból ültem a másikba, ráadásul úgy, hogy az egyiket, az Alfa Mitót épp a Mini konkurensének szánják, mindkettőt szeretettel vártam, de tökéletesen ellentétes reakciót váltottak ki belőlem. Az Alfát legszívesebben lelöktem volna egy szakadékba, mert a Mito, legalábbis ez a dízel, nem a városba vagy az országútra való, hanem nehéz terepre: a Tajgetoszra.

A Mini meg… Ritkán érzek ilyet, új autónál meg végképp elvétve, de nagyon kéne. Ami azért is különös, mert a kabriózást már meghaladtam, a saját kabriómat elcseréltem egy kupéra. Nem hoz lázba, ha tűz rám a tripla UV, idegesít, hogy felhúzott tetővel nem látok ki belőle, az is rég elvesztette varázsát, hogy a képembe bámulnak. Nem is volt sok kedvem hozzá, de nekem sorsolta a szerkesztőségi tesztautógép, és a munka az munka.

Engineering, gyerekek, engineering! Ez a nagyon hülye mondat jutott eszembe rögtön az első métereken, mert egy jó autó általában rögtön megmutatja, hogy ő egy jó autó. És bár nem vagyok BMW-Fahrer, úgy értem, lélekben sem, ez a spontán engineeringezés a leggyakrabban BMW-knél tör elő belőlem. Néha még egy szaros 3-as dízelnél is.

Valahogy tudják, mitől alél el az autóbuzi. Csinálnak erős autókat, hosszabbítják a péniszt, mint egy sztársebész, aki a lelke mélyén inkább mégis a kicsi (=könnyű), de játékos szerszámban hisz, és külön fejlesztőrészleget állítanak fel az ilyen élménykompaktok tervezésére.