Joy of Driving: Mercedes-Benz 280 E – 1982.

Mit lehet még leírni a W123-ról, ami nem hangzott el százszor, ezerszer is? A zöldséges Merci a világon mindenhol népszerű volt, bizonyítja a döbbenetes, 2,7 milliós értékesítési adat, de itthon, használt autóként különösen betalált. Talán mert mámorító dallamot pengetett a cifra nyomorúságra hajlamos magyar néplélek lanthúrjain – azóta sem született a szívódízel Mercihez fogható autó, ha az eleganciát a fillérbaszással kell egyesíteni. És ezzel valójában dicsérni akarom, hiszen legendáját elképesztő strapabírásának, tartósságának, szerelhetőségének és úgy egyáltalán: általános jóságának köszönheti.

Veteránként azonban már más a képlet. Hiába remek a régi Mercedesek alkatrész-ellátottsága, azért a költségek magasabb régióban mozognak most, hogy már negyvenéves technikát kell jó minőségben feltámasztani. Például mert ilyen korban gyakran olyan tételeknek is neki kell állni, aminek tizenéves használtként még nem kellett. Márpedig ha sokba' van a kicsike, nem árt, ha úri társaságban is élmény megjelenni vele – szerintem a taxiszolgálatra tervezett 200 D ötvenöt lóereje és 31 másodperces gyorsulása 100-ra nem ez a kategória. Szerencsére azonban a Mercedes meglehetősen széles skálát fedett le a 123-as szériával, a tetején soros hathengeres, befecskendezős motor trónol, 185 lóerővel: a 280 E.

Ilyet már nem taxis vagy utazó ügynök választ: a képen látható autót szervizkönyve szerint egy svájci panziós vette meg Zug városka Mercedes-Benz kereskedéséből, 1982-ben. Fehér fényezés és kék szövetkárpit jellemezte, ABS, jobb oldali tükör, elektromos ablakok elöl, elektromos tetőablak és négyfokozatú automata váltó került bele extraként. Meg szervokormány, amit nem sokkal később már szériában adtak minden 123-hoz az 1983-as modellévre kijött frissítéssel. Akkor lett általános a négyzet alakú főfényszóró is, mert addig csak ehhez a 2,7 literes, soros hathengeres motorhoz járt, a többi a jól ismert kerek változatot kapta.

1994-ig élt plüss svájci életet a Merci, akkor azonban megszakad a pecsétsor a szervizkönyvben. 157 ezer kilométerről szól az utolsó bejegyzés, az alig több, mint tizenháromezer évente, ezután Magyarországra költözött. Viszont valami jóféle áldás ülhet rajta, mert itthon sem került süllyesztőbe, de annyira nem, hogy minden jel szerint stimmel az órában most olvasható 199 ezres futás – az éves átlag így már csak ötezer. Sőt, utólagos módosításként is csak gyári klímát kapott, szépen beépítve, ha már a hűvös Svájcban ezt anno nem tartotta fontosnak Herr Frei, a panziós. Biztos nem járt Olaszországba nyaralni.

Harminc éves korára azért már így is elfáradt valamelyest, a szerencse azonban nem hagyta el a Mercit 2011 után sem, mert Mindszentre került Kispál Robihoz. Az addigra kissé viseletes testet ő kezdte felújítani, nála változott fehérről antracitra. Ám hiába készült el, sőt, lett szép a karosszéria, a műszaki rész, meg pár egyéb finomság még hátravolt, amikor Balló Marci ráakadt a kocsira 2018-ban. Az úgy volt egyébként, hogy kismotoros, manuális váltós állólánykát keresett épp, erre ott volt ez: fekvőlámpa, nagymotor, automata. Mégis azonnal ajánlatot tett rá, alku nélkül, annyira lelkébe talált a gép kiállása, a lénye, a története.

Innen még sok kanyar hátravolt, hiszen Marci, ha már valóban jó felújítási alapot talált, igyekezett a tökéletest közelíteni. A tökéletes is csak olyan, hogy ízlése válogatja, a külföldről rendelt, névvel hímzett műszerfaltakarót például én nem erőltettem volna, hiába szívja ki a nap menthetetlenül a régi műanyagot. Az ötágú felnivel már nincs bajom, de az eredetiség-fetisisztáknak lesz, mert a 123-as az esetek túlnyomó többségében a karosszéria színére fényezett dísztárcsákkal távozott a szalonból. Azt is kár lenne elhallgatni, hogy még nincs készen a műszaki tartalom sem, például a fordulatszámmérő pontatlan, a váltó pedig szép nagy rántással megy át előremenetből rükvercbe.

Mindezek ellenére, ha mostantól bármikor eszembe jut majd a zöldséges, vagy egyáltalán ez a közepesen régi Merciség, mint olyan, biztos, hogy erre az autóra gondolok majd. Mert míg az eredetiség nem különösebben foglalkoztat, a filozófiai egészség, a világos gondolat mentén felépített élmény annál inkább – és Marci Mercije ebben telitalálat. Például pont az ötágú felni miatt, mely ugyan valóban paraszt egy békésen kérődző 240 D kombin, erre az autóra azonban hibátlanul illik – a 280 E ugyanis eléggé más, mint bármi a 123-as szériában. És erről nem az elmúlt negyven év tehet, hanem maga a gyár, akik a békés, polgári modellsor tetejére pörgős, sportos karakterű motort ültettek.

A 2746 köbcentis sorhatos teljesítménycsúcsa ott van, ahol akkoriban nagyjából megszokott volt, ám az amúgy jelentős, 240 Nm nyomatékát meglepően magas fordulatszámnál adja le, azaz ha nem forgatjuk, akkor nem húz igazán. Így aztán hiába nincs oldaltartása a kellemesen ringató rugós-afrikos üléseknek, mégis az a normális ügymenet, hogy elegáns vonulás helyett letaposásra kerül a hosszú gázpedál, az automata pedig kis csúszással ugyan, de ráengedi a motor erejét a kerekekre, és a nyúlánk limuzin meglódul. Nincs sperr, a futóművet viszont teljesen újba tette Marci, és ez érezhető: ilyen finoman, pontosan és pazarul táncoló régimercivel még nem volt dolgom.

Na jó, a kormány talán csak 90 százalékos, száz akkor lenne, ha vadiújra cserélnék a golyópályás kormányművet, ami most mintha egy egész picit szorulna. Ám ami utasítást ezen keresztül az autó kap, azt olyan lelkesen, pontosan és ügyesen hajtja végre, mintha nem is stuttgarti úr lenne, hanem valami felkapaszkodott ficsúr Münchenből. De komolyan, hát ez olyan, mint amikor James Bond makulátlan szmokingban rakja el a főgonosz verőlegényeit, tök fura, és mégis természetes – vagány felni, vagány motor, vagány mozgáskultúra, ez így kerek egész.

És ezt nemhogy gyengítenék, inkább erősítik a többi 123-ra is jellemző erények. Mint a szépen kárpitozott, 500 literes csomagtartó, amivel csak annyi bajunk lehet, hogy magasan van a perem, tehát emelni kell a tárgyakat. Vagy a hosszúkás, tágas motortér, amiben még a nagy hathengeres is viszonylag kényelmesen szerelhető. Az utastér elöl igazán úrias, gazdag a műszerezettség, kellemes és tartós a kárpit, a műanyagok tapintása is jó, pláne más negyvenéves kocsikkal összevetve. Hátul nincs akkora hely, mint a külméretei alapján várnánk, de a pad nagyon komfortos. A kényelme, a hangulata, a finom megoldásai teszik igazán csodálatossá ezt a kocsit.

Bár az idei május kegyetlen volt hozzánk időjárásilag, a fotózás napján azért pont elég meleg volt, hogy a Schiebedach síbelve legyen, mert hát mégiscsak, inkább leszek kabátban, de akkor is borzolja finoman a szél a hajam. A motor jobban behallatszik így, tényleg nem is értem, miért nem kötelező a nyitás. Irány a Pilis, mert ezzel most nem vonulunk Duna-korzótól Balaton-felvidéki pincesorig, hanem úgy tényleg, emberesen megtoljuk a csillagot. Lehet, hogy felesleges hülyeség, a legtöbb 123-mal biztosan az lenne, de Marcival tökéletes az egyetértés: ennek a kocsinak itt a helye.

Érdekes egybeesés, hogy az egyetlen korábbi alkalom, amikor 123-t vezettem, szintén egy tolótetős 280 E volt automatával. Csak éppen TE, azaz kombi volt, ami ugye azt jelenti, hogy szériafelszereltségként hidropneumatikus szinttartó hátsó futóművel szerelték. De üres csomagtartóval ez mindegy, és milyen a sors lapjárása, pont ugyanezen a pilisi szakaszon próbáltam azt is. Bár csodásan felújított gép volt, Marcié érezhetően jobban kanyarodik, stabilabb, magabiztosabb a futóműve. Mivel nem hallottam róla, hogy úttartásra panaszkodó tulajok levelei árasztották volna el a stuttgarti postát, azt gyanítom, most járunk a gyári színvonal felé.

Nem csak a négyszögletes fényszóróval magasodik olcsóbb testvérei fölé a 280 E, de több rajta a króm, sőt: az ajtókat alaposabban kárpitozták. Apró finomságok, amiket észre se venne szinte senki, az összképhez mégis hozzáadnak. Pláne, hogy a sportos felhangok mellett azért vonulni sem felejtett el a kocsi, de mennyire hogy nem. A rugós üléseknek köszönhetően kettős szigetelés választ el a magyar közút ellenséges megmozdulásaitól, miközben a szagélmény tökéletes, a zajélmény meg pláne: se egy rossz zörej, se egy nyiszorgás, csak a hathengeres mormogása, meg a szél. Így azért lehet élvezni az életet.

Marci autókereskedő, nála szakmai ártalom, hogy időről időre kihagyhatatlan vételbe botlik. Így, tökéletesen váratlanul, rálelt a 280 E utódjára, ezt pedig eladja. De nem megy fájdalom nélkül az elválás, és bár csak röviden próbáltam ezt a kincset, tökéletesen értem, miért. Sokat gyártottak ugyan a 123-ból, még 280 E szedán is készült százhuszonhatezer, a karburátorost, meg a kombikat-kupékat odaszámítva több mint kétszáztízezret gyártott a Mercedes a 2,7 literes motorral. Ám az, hogy e kocsi története ilyen tiszta, hogy a műszaki állapota ilyen tiszteletre méltó és hogy a felszereltsége ennyire kellemes, nehezen pótolható, tökéletes veteránná teszi. Különleges, mégis mindenki felismeri, kényelmes és kellemes, de nagyot is lép, értékes, de nem kell a szellőtől is óvni. Marci ráadásul egy kicsit a saját képére formálta, úgyhogy biztos vagyok benne, örök emlék lesz – és ezekért az örök emlékekért érdemes élni, nem igaz?

Mercedes-Benz 280 E 1982 (W123)
h-sz-m	4725-1786-1438 mm
tengelytáv	2795 mm
motor	2746 cm3, S6, 12 szelep,
váltó	4 fokozatú automata
teljesítmény	185 LE @ 5800 f/min
nyomaték	240 Nm @ 4500 f/min
gyorsulás	9,9 s
Vmax	200 km/h
fogyasztás	12 l/100 km
csomagtér	500 l
tömeg	1460 kg
piacon	1975-1985

Nézz körbe a Jóautók Mercedes-kínálatában.