Teszt: Volkswagen Lupo 3L - 2002

Használtan elérhető áron hazavihető, ráadásul a meredeken emelkedő üzemanyagárak mellett sokkal vonzóbbnak tűnik a háromliteres fogyasztás, mint néhány éve. De vajon mennyire alkalmas a Lupo 3L hétköznapi társnak? Kilenc éve, a bemutatója idején ez volt a világ legtakarékosabb szériamodellje - ezen a téren még ma is kevés vetélytársa akad -, viszont csupa ellentmondásos véleménnyel találkoztam.

Volt, aki csodálta fejlett műszaki megoldásaiért, mások kritizálták fapados egyszerűsége és csillagászati ára miatt. Ráadásul mostanában többektől is hallottam, hogy a takarékos VW kisautó Németországban új szerepet talált magának: lassanként kultusztárgy válik belőle a fiatalok körében, ami az olajár-emelkedés mai üteme mellett nem is csoda.

Első pillantásra annyira semmilyen, hogy már az is a zsenialitás határát súrolja, hogy a Volkswagen valahogy képes volt a Lupóra irányítani a figyelmet. Elölről kerek lámpáival még csak kinéz valahogy - tizenkét éves lányom szerint cuki, szerintem inkább bamba rágcsálóra emlékeztet -, de az összes többi irányból nézve csaknem észrevehetetlen. Hátulról egy az egyben kicsinyített négyes Golf, az oldalnézet pedig csak a rossz arányok miatt feltűnő. A hosszú, kerekded orr és az irdatlan ajtók mögött nevetségesen fest a rövid, szögletes far a sarokba kitolt kerekekkel. A jellegzetes részletek, amelyek szerethető személyiséget kölcsönözhetnének neki, teljesen hiányoznak - nem csoda, hogy a Lupo annak idején orbitális bukást hozott a Volkswagennek.

Belül valamivel jobban tetszett, legalábbis elöl ülve. A két csőműszer és a kerek közepű, ezüstös műanyag betéttel megbolondított kormány üdítő színfolt - élénkebb képzeletű családtagom szerint olyan, mintha egy maki meregetné a szemét -, és az anyagok, az összeszerelés minősége is meggyőzőnek tűnik. Látszik, hogy az 1990-es évek végén már működött a Volkswagennél a híres minőségérzet-tervezés, azaz a tapogatható közelségben levő felületek sokkal jobb anyagokból készültek, mint az autó többi része.

Itt elöl még a helykínálat is bőséges, két nagyobb darab felnőtt számára is kompromisszumok nélküli kényelmet nyújt a Lupo. Ahogy a külső arányok alapján is sejthető, hátrafelé haladva egyre rosszabb a helyzet: a második sorban már a gyerekek sem érezték jól magukat, a csomagtér pedig szinte csak jelképes, egy nagyobb sporttáskával teljesen kitölthető.

Hamar feltűnt, hogy a tesztautó mennyire spártai jószág. A legegyszerűbb kivitelű, gyári VW Alpha rádión kívül semmilyen kényelmi berendezés nincs benne: az ablakokat kurblizni kell, légkondicionálót hiába keresünk, és központi zár is csak utólag került az autóba a riasztóberendezéssel együtt. Ez nem a Lupo sorozat hibája - ahhoz rendelhető volt minden lényeges extra -, hanem a 3L változaté, amelyből készakarva hagyták ki az összes nélkülözhető elektromos fogyasztót, ahogy látni fogjuk, nem is ok nélkül.

A kárpitok szürkesége és az ajtóbelső színre fényezett műanyag burkolata is a szegényesség érzését erősíti; az egész pont olyan, mintha egy filléres alapkivitelben ülnénk, egyedül a Tiptronic váltó választókarja lóg ki az összképből. Hihetetlen, hogy a maga idejében ez volt a világ egyik legdrágább kiskocsija.

No de milyen vezetni, és mennyit eszik a valóságban?