Teszt: Belarus MTZ-50

„Mi marad a szocializmusból? Mi maradunk" - írta Konrád György a Beszélőben 1989-ben. Kiragadva ernyedt, posztszocialista vállrándításnak tűnik olyan banalitásokra, mint a változtathatatlan nemzetsors, vagy a rokkantnyugdíj. Pedig '90 körül a szocializmus ugye önmagába roskadt, de el nem tűnt: apró szemcsékként ott maradt a gyárépületekben, az emberekben, és olyan közönséges dolgokban is, mint az 50-es MTZ: fémek és olajok tömbszerű keveréke, ami előtt megáll a Természet, és undorodva, értetlenül tárja szét karjait, hogy ez meg mégis mi a szar, hát ezt én meg nem eszem.

Amelyik a képen van, jövőre lesz 50 éves, de lényegét - a fémet - tekintve így is változatlan. A ponyva nyilván lerohadt a tetejéről, az üvegtáblák mezítláb csörögnek a sínjeikben, az üléspárnák cafatai meg valahol a szántó menti csalitban rohadtak szét. Nem kár értük, a kényelem úgyis csak imperialista ármánykodás, a torz rendszerben meg egyébként is az egyén szolgálta a rendszert, és semmiképp sem fordítva. És itt a kapitalizmus sikerének kulcsa: felismerte, hogy a tömegember politikai ébersége puszta kényelemmel elaltatható, ezzel pedig szöges ellentétben áll a klasszikus orosz hozzáállás, miszerint az ember pótolható, és csak minimális mértékben kell tekintettel lenni rá: erre való az ülés masszív csillapítása, ami tehát kizárólag az ember, mint termelőeszköz hatékonyságát és élettartamát volt hivatott meghosszabbítani.

A traktorosok így sem húzták sokáig, a vegyszerek sokszor már 50 előtt kigyomlálták őket. Ilyesmi viszontagságot tapasztalok most én is: a fülkébe tömítés híján behúz a füst, a napfényben látni lehet, ahogy a csövekből csöpögő hidraulikaolaj a meleg padlóról gőzöl felfelé. Megfájdul a fejem, de mindegy, a bukókerethez gumipókozom a két ajtót, a szél majd kiviszi. Nem tudni, mennyire volt prioritás az ergonómia a tervezés során, és bár a fülke teljesen élhető, akadnak makarenkói pofont érő hibák: ha az ember az emelőhidraulika karját erősen nyomja le, mert másképp nem megy, a lezárt állapotba tolt TLT-hajtás karjának fém pöcke előszeretettel veri le az ujjakról a bőrt.

Történeti háttér: a harmincas években történt a holodomor, ami az igaerő-hiány, az időjárás, és a történészek egy része szerint Sztálin ukránellenes politikája nyomán kitört, főleg Ukrajna területén pusztító éhínség volt. A tulajdonképpeni népirtás 3-12 millió áldozatot követelt, utána viszont már a tömeg élelmezése volt a fő cél: ilyen körülmények közé érkeztek meg az 50-es elődei.

Emlékekből építkezek tovább: sokáig állt egymás mellett az MTZ és a 353-as Wartburg az udvar csücskében. Előbbi négyhengeres, 4700 köbcentis, örvénykamrás szívódízel, utóbbi háromhengeres, 993 köbcentis, kétütemű benzines, mégis mindkettő 50 körüli lóerőt produkált. Szédülni kezd a lóerők buzeránsa, ha ebbe belegondol. A traktorok trükkje persze a hajtómű, ami fizikailag nagyobb, mint maga a blokk: kilenc fokozat előre, kettő hátra, combnyi vastag tengelyek, nem csoda, hogy kell neki a hely.

Vezetni milyen, kérdi a pályázó közönség. A proto-szervó eleven, a fordulókör 5 méter, az 52-esnek (az elöl is hajt) kicsivel nagyobb, de ha a két fékpedál közül csak az egyiket nyomja az ember, sarkon is megfordul, mint a tankok. Könyv szerint 30 fokos a holtjáték, így Eau Rouge-nak tűnik minden egyenes, a kormánykerék bakelitje meg olyan vintage-re érett, hogy bármelyik belvárosi romkávézó adna érte vagy három lattét. A kallantyúk keményen, bizisten leírom, audisan klattyannak, a kezelőszervek gombjai pedig fényesek, selymes feketék, ugyanitt antik buttplug eladó. A kormányoszlopon van a kézigáz, kíméli a jobb lábat, főleg ha az mással van elfoglalva: diffit zár, támaszt, lódarázsba rúg, meg ilyesmik, a másik láb eközben nem ilyen szerencsés, az egynapi kuplungolásról a ványadt kígyócombom nem is szeretne beszélni.

Egyszer mindenképp érdemes megtapasztalni milyen az, ha öt liternyi, nyers acél teljességgel csillapítatlanul hányja-veti magában az embert: nem is fülkében ülsz, hanem a Gozsduban pörget a hátán az amfetamin, csak röhögsz és kapaszkodsz, a lényeg, hogy ne műveld nonstop, mert lassan kicsinál. Ha még tartana az általános konjunktúra, biztos lehetne valami traktoros élményvezetéssel pénzt keresni rajta, szelfizhetne vele a sok, tao-n hízott, szemlőhegyi parvenü, hogy dicsak mekkora paraszt vagyok - hát oszt nem is tévednének nagyot.

De ha visszakomolyodunk, és elolvassuk a Konrád-idézethez tartozó cikket, kiderül, hogy tévesen sugalltattam vele melankóliát. A Megérkezés óvatosan bizakodik, a változást nehézkesnek és lassúnak, de lehetségesnek írja le, amiben nem is téved. Még mindig rengeteg van a régi rendszerben megkérgesedett emberből (nem, nem kommunistából), és rusztikus maradványtraktorból egyaránt, lassan hajlandók csak kivásni: a 2014-es agrárcenzus szerint az egyéni gazdaságok 38%-ában még mindig 30 év feletti a 21-40 kW közötti gépállomány.

Könnyedén tudok ideológiát gyártani ennek a miértje mögé – mármint olyat, ami túlmutat az orosz traktorok olcsó fenntarthatóságán. Csupán ekét kell húzni a magyar ember lelkébe, előbb-utóbb kifordul a fals-pozitív nosztalgia gyökere: mert nem, nem volt régen minden jobb, legfeljebb egyszerűbb, és a két jelző itt nem felcserélhető. Hiszen objektíve jobb ez az MTZ, mint egy akármilyen Claas, vagy New Holland, vagy John Deere? Dehogy jobb, de egy 50 éves géptől nem is várunk el ilyesmit, csak azt, hogy menjen és tegye a dolgát – a sallangot, a komfortot, a haladást meg megoldja más.