Na végre!

Munkám miatt elég sok autó fordul meg körülöttem, nem átallom egyiket-másikat kipróbálni. Az összkép eddig lehangoló volt. A BMW X3-nak sikítva dobtam vissza a kulcsát harminc kilométer után, annyira rázott a futómű. A C5-ből fintorogva szálltam ki, ez is dobált az útegyenetlenségeken, plusz evett vagy tizenhét litert. Az MX-5 a maga módján kényelmes, azt szerettem, de a BMW 135Ci nem volt kellemes, ahogyan az új Accord és Mazda 6 sem. Mi a közös a nem tetsző autókban? Hát a kényelmetlen, pattogós rugózás.

Autótervezési szereptévesztés - ebben nem tudom, mekkora szerepe van a hozzánk hasonló médiumoknak -, hogy egy autónak kötelezően kényelmetlennek kell lennie. Nevetséges, hogy arra terveznek autókat, hogy a Kiskörútról a Kecskeméti utcába be lehessen fordulni akár ötvennel is, ne csak harminccal. A többi százezernyi kilométert pedig szépen, szitkozódva végigpattogják az utasok, vagy csak egyszerűen azt veszik észre, hogy hopp, egy porckorongsérv! Mert ugye, kell a biztonságos kanyarvétel, legyen sportos is. Pályán az ilyen sportosnak mondott autókról aztán gyorsan kiderül, hogy nevetséges kínlódás velük minden méter. Annyira esetlenek, mint a kilenc hónapos kisfiam. Tehát közúton ráznak és pattognak, pályán meg - ahol teljes élettartamuk ezrelékekben kifejezhető részét sem töltik - egy rakás szar mind. Na, ezeket az autókat vásárolják meg önök.

Ugyanerre a kérdésre válasz a sokak által rosszmájúan felemlegetett BX is. Senki nem érti, hogy én mivégre járok egy 25 éves, rozsdás Citroënnel . Mert kényelmes. Nem ráz, nem pattog. Nem kell minden egyes bukkanó előtt összeszorított farpofával és megfeszített combokkal várnom a kormányba kapaszkodva, hogy a buszok által felpúposított aszfaltrész milyen megsemmisítő csapást mér a futóműre, a futómű a kasztnira, a kasztni az ülésre, az ülés a gerincemre, A gerincem az idegeimre, az az agyamra, és végül miért kell fájdalmasan felordítanom és a futómű tervezőinek felmenőit emlegetnem. Minden átkozott bukkanónál. Persze, hogy sportos legyen. Pernegyvenöt, mi?!

Korábban említett kisfiam őszinte gyermek. Onnan lehet tudni, hogy egy autó jó, vagy sem, hogy elalszik-e benne, és mennyi idő alatt. Nos, egyre kevesebb autóban tesz ilyet. A BX-ben, a családi régi Camryben mindig. A Volvo XC70-et szerette, a Sorentót és a Volvo C30-at utálta, a Honda Accordban végigpanaszkodta az utat, a Fiat 500-ban ordított. Az Aveót imádja.

Utoljára a nagyszerű W126 560 SEC-ben éreztem magam ilyen pompásan, mint ebben az Aveóban. A minden gödrön átsikló rugózás csodálatos dolog. Azzá teszi az autót, ami: helyváltoztató eszközzé. Eszembe se jut vele nagy gázzal kanyarodni, a sávok között szlalomozni. Nyugodtan megyek a forgalommal. Ha piros a lámpa, megállok, ha zöld, elindulok. Lenyűgöz. A motor ezzel a váltóval városba épp elég, 70-ig mintha lenne benne lendület, de onnantól csak a 12 literes fogyasztás feletti kérdőre vont tekintet a miénk.

Aki vezetett már régi Mercedest, vagy általában bármilyen régi, golyópályás, vagy globoidcsigás kormányművű autót, annak ismerős lehet a "tekerem a kormányt és nem történik semmi"-hatás. Az Aveo nagyjából egy tankhajó közvetlenségével irányítható, a Clark Ádám téren lévő körforgalomba behajtásnál már az alagútban el kell kezdeni tekerni az amúgy nem túlszervózott, remek fogású bőrkormányt. Csodálatos.

És végül a harmadik nagy pozitívum, az automata váltó. Nincsenek benne nyomorult, idióta, elmebeteg kézi kapcsolási megoldások, mindössze PRND21. Mint rendesen. Olyan finoman teszi a dolgát, hogy csak a fordulatszámmérő állásából derül ki, hogy éppen váltott. Nyoma sincs annak a robotizált gangolásnak, és az abból fakadó bólogatásnak, amit az ember a Fiat 500-ban megél, nincs a tanulni képtelen modern automaták motorüvöltető okoskodása. Az Aveóban mindössze annyi történik, hogy a váltó a megfelelő fokozatba kapcsol. Elbűvölő!

Hogy milyen közelebbről az autó? Lapozzon!