Használtteszt: Honda Civic 1.8 Executive i-Shift – 2006.

A Civic nevet sajnos a Halálos Iramban filmek és a Need for Speed Underground játékok kapcsán vérszemet kapó boyracerek fénysebességgel lelakták. Nagyon sokan kezdtek el pénz és főleg ízlés nélkül alakítgatni, így rövid időn belül kialakult az a nem alaptalan előítélet, hogy minden régi Civicen hangosan ordító, hatalmas kémény van, a volánnál pedig egy hülyegyerek kerül euforikus állapotba attól, ahogy vált a VTEC.

A Hondának ez nem tett jót, ugyanis az autóit új korukban nem Toretto vezetéknevűek veszik, ezért a hetedik, majd később a nyolcadik generációt igyekeztek markánsan elkülöníteni az elődöktől. Sikerült is: a 2005-ös, új generáció már első ránézésre is egy sokkal komolyabb, más ligában játszó autó benyomását kelti.

A fő változás a radikálisan új formatervvel indult: 15 év távlatából némileg feledésbe merült, mekkorát ütött új korában. A kezdetektől fogva annyira megosztó, hogy alig hallani róla semleges véleményt, a sajátom is ciklikusan változik, hogy épp imádom, vagy épp utálom a formáját.

Háromféle kaszniváltozat készült: háromajtós, ötajtós és szedán. A szedán kakukktojás, hiszen itt a teljes forma és minden egyéb elem teljesen más, sokkal konzervatívabb. A háromajtósból volt sportosabb Type-S és még annál is sportosabb Type-R. Kezdetben minden három- és ötajtós modell - a Type-R kivételével - az új Civic akkori legszembetűnőbb részletével, a lámpákat optikailag egybefolyató, üvegszerű díszráccsal érkezett. A motorpalettát szűkre szabták: 1,4 literes, 1,8 literes és 2 literes benzines, illetve 2,2 literes dízel közül lehetett választani. Alapáron hatsebességes manuális váltó járt, felárért szintén hatos automata váltó volt kérhető.

A tesztre elkért darab egy 2006-os, Executive felszereltségű darab, egynyolcas benzinessel és hatsebességes i-Shift automata váltóval, 185 ezer kilométerrel. Négy éve egy tulajnál – és mivel egy barátomé, magam is beletekertem pár ezer kilométert, és figyelemmel kísértem az életét. A legfeltűnőbb rajta, hogy bár az autó ötajtós, mégis Type-R bodykit, illetve Type-S díszrács van rajta. A Type-R optika az előző tulaj érdeme, a rács pedig a jelenlegié. Szerintem az összkép működik: a sportosabb vonalú, színre fújt elemek elképesztően jól mutatnak a pezsgőmetál színnel és a markáns, szürke alufelnikkel. Mokány, na! A hatáshoz mondjuk az is hozzátesz, hogy a külső nagyon szépen öregedett: a tizenéve modernnek szánt forma ma is frissnek hat. A frissességre rátesz egy lapáttal az állapot, ami a kortársaihoz képest kiemelkedően jó. A fényezés egységes, az elemek nem állnak el, egy úgynevezett jó kiállású autó. Kisebb esztétikai hibák azért akadnak, de semmi drámai: talán a legszembetűnőbb, hogy a hátsó szélvédőből kidomborított szárnyról hámlik a matéria, azt mondják, ez típushiba. Hajszálkarcot alig találni, ugyanakkor a sok autópályás használat miatt pár kisebb festéklepattanást igen.

Ugyan már a maga idejében sem volt újdonság, de menő részlet a hátsó ajtó rejtett kilincse. Az első kilincs régi hűtők fogantyúját idéző formája is nagyon adja, kár, hogy egy kicsit recsegősebb műanyag, mint ami kellemes lenne a kéznek. Ami viszont újdonság volt, hogy optikailag egy egységet alkot az első és a hátsó lámpacsoport is. Ez elöl a sima, rácsos rács miatt már kevésbé egybefüggő, de szerintem ez nem is baj, így kicsit karakteresebb. A hétágú, gyári, de kicsit sötétebb szürkére fényezett alufelnik nagyon jól mennek az autó karakteréhez.

A klasszikusan unalmas japán belterek helyett egy sokfelé, hullámzó, íves, de nem túldíszített formavilág fogad belül. Ide is jutott az ufóságból, ilyen például az emeletes műszerfal, amin alul, felül, oldalt és középen is mindenféle kijelzők vannak. A vezetőhöz legközelebb eső rész nekem a negyedik generációs Suprát idézi a laposságával és a formailag nem túl koherens, látszólag találomra odarakosgatott kör alakú kezelőszervekkel és gombokkal.

A kormány fogása, mérete és elhelyezkedése remek, a sok kijelző is jól látható. Az üléspozíció váratlanul sportos, elég földközeli élmény még magasabbra állítva is, pedig az autó külseje pont az ellenkezőjét sugallná. Az ülések jók, egyszerre tartanak és kényelmesek . A beltér otthonos atmoszféráján két dolog dob nagyot: az egyik a világos kárpitozás, ami a sötét elemekkel feldobva nem fordul át sivárba, illetve a hatalmas panorámatető. A nagy üvegen egy elektromos roló elhúzásával engedhetünk több fotont az utastérbe, kinyitni sajnos nem lehet.

A nagy plafonüvegen túl is vannak hasznos kényelmi extrák: jutott az autóba navi, radar, tolatókamera - meglepően jó képpel -, székfűtés, tempomat és xenon is. A hátsó ülésen elképesztő a helykínálat, fej és lábtér is bőséggel akad, a 184 centimmel még hosszabb utakon se éreztem magam szűkösen, ugyanakkor a hátsó ablakok alja elég magasra ível. Meglepő extra, hogy a hátsó ajtók közel derékszögig kinyílnak. A beltér 15 év után is meglepően jó bőrben – vagy hát textilben – van, sehol nem lóg vagy szakadt a kárpit és a műanyagok sem kopnak szignifikánsan. Egyedül a műszerfal plexije lett durván karcos, illetve a kézifékkarról kopott le az ezüst festék. Apróságoktól eltekintve tartós a Civic beltere.

Ebben az időben kezdett menő lenni, ha egy autó start-gombbal indul, ami lehetőség szerint piros. Eddig minden stimmel, van is a Civicben hatalmas, piros start-gomb, de adódik mellé meglepetés is: az autóhoz sima kulcs jár. Az indítás úgy néz ki, hogy először a hagyományos kulcsot elfordítva kell gyújtást adni, viszont a kulcs innen már nem fordul tovább, hogy indítózhassunk is vele. Ilyenkor kell rátenyerelni a nagy, piros gombra. Számomra ez elég érthetetlen és kényelmetlen megoldás, mert vagy legyen keyless go és gomb, vagy maradjon a hagyományos indítás. Így csak felesleges macera.

Ha letudtuk az indítást, D-be húzzuk a váltót, meglódítjuk a méretéhez képest kimondottan könnyű testet, és már élvezhetjük is a csodás egynyolcasast. A Honda nem véletlenül híres a nagyon tartós, jó karakterű szívómotorjairól, ez is pont ilyen. Fokozatmentesen változó (i-VTEC) szelepvezérlésével minden fordulaton jól érzi magát, de azért nem hazudtolja meg a hondaságát, szereti, ha pörgetik. 140 lóerő és 170 newtonméter a matek, ami egészen sportosnak hat. Vagyis hatna, ugyanis az i-Shift egy robotizált automata, és a váltási időket nagyvonalúan kezeli. Magyarul lassú. Meg lehet szokni, de a motor karaktere mellé jobb választásnak tűnik a manuális váltó.

A Civic futóművét becsülettel odatették, nagyon pontos, az úttartás példás, enyhén feszes. Úgy tűnik, hogy a magyar utakat is jól bírja, négy év aktív használat mellett két szilentet kellett cserélni. Sokan imádják a kormányzást is, de én nem tartozok közéjük. A visszajelzéseket feláldozták a túlszervózás oltárán, amit sok helyen szeretnek, mert direktnek és pontosnak élik meg, nekem sokkal inkább a szintetikus jut róla eszembe. Azt elismerem, hogy a kormányzás tényleg lézerpontos, de érzéketlen, nem érkezik rajta keresztül semmi visszajelzés. Valószínűleg sokkal több embernek fog tetszeni, mint ahánynak nem.

A Civic életben tartása és napi használata sem egy zsebmetsző mutatvány. Az egynyolcas benzines fogyasztása még automata váltóval is kedvezően alakul: városban 7,5-8 litert, pályán és főúton 6,5-7 litert kér. A motor pedig hondásan tartós, az elmúlt négy évben benzinen és időszakos karbantartáson kívül semmit nem kért. Az automata váltó típushibája, hogy a vezérlőelektronika meghibásodik, ami többszázezres tétel, de szerencsére létezik alternatív megoldás. Van egy walesi cég, ami a vezérlőelektronika felújításával foglalkozik, állításuk szerint kiküszöbölik a hibalehetőséget. A javításra élettartam garanciát vállalnak, és az egész procedúra oda-vissza futárral együtt megáll szűk 50 ezer forintból. Ezen az autón két éve elvégezték a javítást, a váltó azóta is tökéletesen működik.

Az elektromosan behajló tükör szintén gyenge pont, ott egy biztosíték szokott meghibásodni, viszont a megoldás utánajárást igényel, ugyanis szervizben csak a komplett tükröt hajlandóak cserélni. Az elmúlt négy évben még a klímakompresszor adta fel, az utángyártott alkatrész nem olcsó, közel 100 ezer forint. A kijelzők ebben az autóban rendben vannak, de sokban adják fel a harcot. Javításukra szerencsére van itthon is szaki. A javítás ára sem olyan félelmetes: nagyságrendileg tízezres tétel.

A nyolcadik generációs Civic nem rohadós autó, de a korából adódóan már érdemes körültekintően átnézni. A körültekintő átnézés különben is javasolt, mert 15 év alatt kitartó munkával még egy egyébként tartós autó is lelakható.

A kínálat bőséges, az árban pedig meglepően nagy a szórás: a kínálat 1,3 milliótól indul, a korai évjáratú, 3-400 ezer kilométert futott, közepes állapotú példányokkal és egészen 3 millióig terjed az utolsó szériás, 100 ezer alatti futású, remek állapotú darabokig. A cikkben szereplő példányt 2,2 millióra tartja a tulaj, ami a 185 ezer kilométer, a szép állapot és a régebbi évjárat miatt korrekt ár. A kategóriájában hatalmas a kínálat a használtpiacon: Golf 6, Focus mk2, Astra J, Corolla, Mazda 3, Ceed, hogy csak párat említsek. Ugyanakkor ennyire jó karakterű, relatíve nagy köbcentis, tartós szívómotort már nem találunk sok modellben ezen a teljesítményszinten, ami eldöntheti a meccset az erre vágyóknál.

Összességében, ha valaki egy tágas, meglepő formavilágú, kiemelkedően tartós kompaktot szeretne, aminek nincsenek veszélyes gyenge pontjai, nyugodtan vegye számításba a Civic nyolcadik generációját, mert még így 15 éves korában is kellemes és stresszmentes társ.