Suzuki Swift Sport

A kissé átvariált Hamlet-idézet nem véletlen. Hiszen 2012-ben vajon tekinthetünk-e még a Suzukira úgy, mint a Mi autónkra? Vajon jelent-e még annyit, mint a 120 hónapos, zéró önrészes beugró idején? Vagy a budaörsi telepen csendben porladó több tucatnyi, berendszámozott előző Swift és Vitara már örökké az enyészeté lesz?

És vajon befolyásolja-e véleményünket a tény, hogy Esztergomban szerelik össze? Vajon nemesebb lesz-e lelkünk attól, hogy nem rúgunk bele a válságban gerelyként a földbe álló Suzukiba? Nem hiszem.

A Suzuki ugyanis már messze nem az, ami volt. A kedvező hitelhálót szétfújta a válság, a banki telephelyek tele vannak visszavett autókkal, akik pedig elhitték a mesét, azoknak most rossz. És a Suzuki lassan, csendben rájött, hogy a magyar piac nem lesz már az, ami volt. Ledobták az álcát, nem a legolcsóbbak már, felvevőpiacukat külföldön keresik, mese nincs, meg kell élniük valamiből. És ez manapság nehéz, kell egy olcsó imidzsmodell, mint egy falat kenyér. Ez lett újfent a Swift Sport.

Örülök neki, hogy nálam landolt, ugyanis pontosan ez a kategória az, mely még mindig a nyolcvanas évek vagány, izgága kis utcai autóinak a lelki, szellemi örökségét viszi tovább. Százötven lóerő alatti teljesítmény, szögegyszerű hajtáslánc, remek kormány, egy jó futómű és harapós fékek, szigorúan véve bőven elég a mindennapi boldogsághoz. Peugeot 106 Rallye, Saxo VTS, 205 GTi, R5 Turbo, CRX és még sorolhatnám. Szeretnivaló kis vacak mind.

És ugyanilyen volt az előző Swift Sport is a maga idejében. A legjobb Swift a nap alatt. Egyetlen hibája volt csak, úgy hívták, hogy Renaultsport Twingo, ahhoz sajna mint hot-hatch nem ért fel, ellenben sokkal civilizáltabb, csendesebb szerkezet volt.

Csak ebben a kategóriában – legalábbis szerintem – nem szempont, hogy valami civilizált vagy kényelmes legyen. Itt egyértelműen az a nyerő, aki kicsi létére a legmocskosabb, ordasabb disznó tud lenni messzeföldön. Az új Swift Sport mindent megtesz ennek érdekében.

Először is kapott durcásabb arcot, dupla kipufogóvéget, erősebb lengéscsillapítókat és áthangolt futóművet, keményebb szilenteket és nagyobb fékeket, gyakorlatilag alul kő-kövön nem maradt. Ráadásul spéci, könnyű alufelniket is gyárilag (nem ilyen téligumis lemezfelnit, mint tesztautónk), hogy a rugózatlan tömeget még lejjebb faragják, csupa okos, ésszerű változtatás. És mind azt szolgálja, hogy a Swift Sport a maga 136 lóerejével egy élményautó legyen.

És az is, ehhez kétség nem fér. A mai túlfinomított, sofőrt kényeztető világban mindenképpen. Tapsol és ujjong a boyracer lelke, még akkor is, ha történetesen így sem a legjobb.

Érdekes módon, a Swifteknél eddig nem tapasztalt, minőségi gondokkal kellett szembesülnöm. Ezek ugyan – szigorúan véve – semmilyen hatással nem voltak az autó menettulajdonságaira, a hot-hatch-séget nem befolyásolták, mégis elrontották kicsit a szánk ízét. A kevesebb, mint 4000 kilométert futott tesztautó a következő furcsaságokkal szolgált:

• nem működő USB-csatlakozó (csupán ez Error 1 és az Error 2 c. dalokat volt képes lejátszani bármilyen pendrive-ról)
• duplán megcsavarodott biztonsági öv
• véletlenszerűen villogó utasoldali légzsák-visszajelző
• váltógomb tetejéről leesett díszbetét a belemart sémával
• jobb oldali A-oszlop tövéből érkező folyamatos, idegesítő cicergés
• a kulcsnélküli bejutás borzalmas parajelenségeket produkált, hol nyitotta, hol bezárta az ajtókat, a bennragadt utast sokszor kívülről kellett kimenteni, az ajtókkal együtt nem nyitotta a csomagteret és elég volt fél méterrel eltávolodni az autótól, hogy két sípszóval becsukja magát

Igaz, nem tudni, mi történt a tél folyamán az alatt a 3800 kilométer alatt, amíg hozzánk került, de tesztautóhoz képest így is sok ez.