Szerszám szombat: nyomatékkulcsok

Utóbbi csoport számára jó hírem van: létezik olcsó nyomatékkulcs. Nem a lekattanós fajta, könnyebb vele hibázni és talán nem is olyan pontos, de alapvetően működik, hobbicélra tökéletes. Évek óta használom, megbízhatóságához nem férhet kétség, a lehető legprimitívebb elv alapján működik, a hajláson. A nyomaték ugyanis nem más, mint az erő és az erőkar szorzata, és ha az erőkar kellően vékony anyagból készült, jelentős mértékben hajlik.

Így aztán elég egy rugalmas rúd egy másik, fix pálcára biggyesztett skálával, illetve egy billegős nyél, amelynek köszönhetően állandó hosszú az erőkar, és máris szemmel követhetjük, éppen hány newtonméterrel tekerjük a csavart. Oda kell hajolni a pontos leolvasáshoz, figyelni kell, hogy a fogantyú billegős állapotban maradjon, nehogy meghamisítsuk a kar hosszát, de kis gyakorlattal el lehet érni a skála szerinti öt newtonméter pontosságot. Barkácsáruházas, szétesős, hátsó-kínai, nyomatékkulcsnak csúfolt vackok megbízhatóságához képest egy atomóra. Volt olyanom, annál mindig bizonytalan voltam, ötvennél vagy száznál kattan-e le, amikor hetvenötre állítom.

A klasszikus nyomatékkulcs ugyanis lekattan. Egy rugót feszítünk elő, amikor a nyelét csavargatva beállítjuk a kívánt értéket, és amikor kis terpeszben nekifeszülve elérjük a beállított meghúzási nyomatékot, hallható, érezhető kattanással pár fokot ugrik a kulcs a kezünkben, mintha elpattant volna a csavar, de mégsem. Ez a kattanós mechanika nem nagy truváj, de precíz, megbízható működéséhez igényesen, drágán megmunkált alkatrészek kellenek, ezért a jó nyomatékkulcs drága. A képeken látható ¾ colos Beta, amely 80 és 400 Nm között működik, például közel 164 ezer. Akciósan. De legalább jár hozzá sapka. Mmgmm.

Bevallott pontossága +/- 4%, ami az értéktartomány közepét véve közel 20 Nm – ennek tudatában fitymáljuk a görbülő száras gagyit. Időnként újra is kell kalibrálni a kulcsot, amihez viszont nem szükséges atomfizikus, hiszen az ismert erőkarra ismert súlyt akasztva bármikor ellenőrizhetjük a pontosságát. Amíg állandó a gravitációs erőtér.

A civilebb méretű lekattanós típusú Beta-nyomatékkulcsok egyébként már szinte barátinak mondható ötvenpárezertől indulnak, míg a digitálisak ennek közel duplájába kerülnek. Ezek vannak olyan kedvesek, hogy a nyomaték elérése előtt szólnak, hogy már nem kell sokáig dülleszteni a szemet, így aztán a hivatalos +/- 2-3%-os pontosságuk mellett a hülyebiztosabb működésük miatt is megbízhatóbb a használatuk.

Jó kérdés egyébként, mennyire van értelme hajszolni a minél nagyobb pontosságot. Vegyünk egy tipikus példát, ahol elengedhetetlen a nyomatékkulcs, a hengerfejcsavarok meghúzását. Amennyiben nem a győri Audiról van szó, egy használt motorblokkba tekerünk be egy remélhetőleg új csavart, amely egy remélhetőleg síkolt hengerfej valamennyire megnyomorgatott tetején fekszik fel. A furatot a blokkban remélhetőleg sűrített levegővel kifújták tisztára, szárazra, de kevesen veszik a fáradságot, hogy újravágják a menetet. A gondosabb szerelők ugyan szépen, vékonyan beolajozzák a csavarokat, remélhetőleg a fej felfekvő felületénél is, de a meghúzásnál még így is érzésre nagyobb a bizonytalanság a súrlódási tényezőben, mint a négy százalékos nyomatékkulcsban. Márpedig a szorítóerő az, amit az előírt meghúzási nyomatékkal biztosítani szeretnénk. Többek között ezért is terjedtek el a nyúlócsavarok, amelyeket nyomatékra és szögre kell meghúzni.

Ipari felhasználásnál, új alkatrészeknél van értelme a digitális nyomatékkulcsnak, jól menő műhelyben, igényes szerelőknél a lekattanós Betának. Én maradok a hajlós szárúnál, vállalom a pontatlanságából eredő következményeket.