Robotpilótát ide, de azonnal?

A tervet persze keresztülhúzta, hogy egy kisebb sávlezárás miatt alaposan feltorlódtunk, és a következő egy-két kilométeres szakaszt negyvenes átlag körül prezentáltuk. Utána pedig jött az autópálya, ahol – mivel igyekeztünk ebédre megérkezni – felvettük az utazótempót.

Legalábbis ez volt a szándékom. Tisztességesen megtiportam a pedált, az autó megkapaszkodott az aszfaltban, és meglódult. 120-ig. Ott pedig csendesen kilehelte a lelkét. Nem olyan benzines dádádádádá letiltós módon, mint a túlforgatott motorok, inkább amolyan LPG-s módon, ahogyan a gázos autóból fogy az anyag. Még megy, de nagyobb tempóhoz már nem elég a nyomás.

Meglepő pillanat volt, első gondolatom nem volt kellemes: elcsesztem a tesztautót, milyen ciki. Ki kellene csúsznunk a leállósávba, mielőtt teljesen leáll. Autó sehol, kormány jobbra. A sávelhagyásra figyelmeztető rendszer visszahúzott, mert a nagy koncentrációban nem indexeltem. Közben persze motorfékkel gurultunk, kezdett nagyon gáz lenni, hogy a belső sávban ballagunk, ezért odaléptem az autónak, az meg megindult, mert a padlógáz felülírja a sebességlimitert.

Nem volt tehát veszélyes a helyzet, de ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy az autóipar egyszerűen átugrotta az emberi agy adatfeldolgozási képességének határát. A reflexeinket és tudatos cselekedeteinket irányító, igen változó teljesítőképességű szervünk borzasztóan régi konstrukció, és fejlődésének irama nagyságrendeket ugorva sem hasonlítható össze az autózásban használatos technológiával.

Persze bőven vannak tartalékaink, így lehetünk alkalmasak (legalábbis döntő többségünk) arra, hogy olyan összetett, komoly koncentrációt igénylő feladatokat is megoldjunk, mint az autóvezetés. Nézzük csak a tennivalókat: kezek kormányoznak és kapcsolgatnak, lábak pedáloznak, a szemek a külvilágot fürkészik, a fülek szkennelik a környezeti zajokat. Ezekért mind az agyunk felelős, ő elemzi a beérkező jeleket, ő adja ki a parancsokat a feladatok végrehajtására, látszólag egyszerre feldolgozva ezt a rengeteg információt.

Azért csak látszólag, mert az emberi agy nem alkalmas a többfeladatos (kockáknak: multitask) működésre. Bár első ránézésre a legtöbb ember alkalmas egyszerre nézni és hallgatni, egy erre vonatkozó kísérletben brit tudósok kimutatták, hogy ilyenkor az agy audio- és vizuális ingereket feldolgozó központjai egymást gyorsan váltogatva dolgoznak, de sohasem egyszerre. Ha pedig két, azonos területet megdolgoztató feladatot próbálunk megoldani, annak feldolgozási ideje mindig több, mint a két feladathoz külön-külön szükséges idő összege. Ez folyamatos gyakorlással persze fejleszthető, de ha az edzés abbamarad, rohamosan visszabutulunk az eredeti állapotra.

Váltsunk vissza emberi nyelvre, mit jelent ez nekünk? Nem csupán azt, hogy írás közben elvesztettem a fonalat, mert háttér-youtube-ozás közben megtaláltam ezt, és sikeresen átkoncentráltam – hanem azt is, hogy adott helyzetben egy felsőbb prioritású inger, amely elméletileg a biztonságot fokozná, ellentétes hatást érhet el.

Márpedig inger az van bőven. Tessék csak megfigyelni, micsoda különbség van a Focus műszeregysége és a maga idejében túlműszerezettnek tartott ezeröcsi műszerfala között! Mint a levitáció és a gravitáció, ég és föld. A felső, multidisplayen ráadásul rendszeresen jelennek meg a figyelmeztető jelzések, időnként némi hanggal kísérve, sikeresen magukra vonva és ezzel az útról elterelve a sofőr figyelmét.

Ezzel együtt nagyságrendekkel több az autó az utakon, és persze megnőtt az átlagsebességünk is. Ezért van hát szükség a vezetéssegítő eszközökre – meg nyilván azért is, hogy a gyártók technológiai felsőbbrendűségét hirdessék. Önmagában nincs ezzel semmi baj, de tudjuk, hogy egy rendszer teljesítőképességét minden esetben a leggyengébb láncszem határozza meg – ez pedig mi magunk vagyunk. Nem lehetend lesz véletlen (időutazók folyamatos befejezett jövőideje, ugye), hogy a Skynet elküldte nekünk Herr Schwarzeneggert, nyilvánvalóan az ő elsődleges célja is a közlekedésbiztonság fokozása volt.

Hölgyek és Urak, eljött hát az idő, amikor döntenünk kell. Dönteni abban, merre kanyarodjon a jövő. Ha ragaszkodunk a kormányhoz és a gázpedálhoz, és velük együtt felsőbbrendűségünkhöz is, akkor bizony valahol gátat kell szabnunk a technológiának. Erre, azt hiszem, itt a megfelelő időpont. Nem várhatunk sokáig, mert a mindennapjainkba hamarosan belopóznak azok a fejlesztések, amelyek már nem csak segítenek, de bele is nyúlnak a vezetésbe, mint egy türelmetlen gépjárműoktató. Gondoljunk csak a parkolás-asszisztensre vagy a sávelhagyást aktívan gátló berendezésre!

Persze dönthetünk úgy, hogy ez a jó út – ez esetben az irányítást képletesen és szó szerint is át kell adnunk a gépeknek. Gyorsabbak, pontosabbak, szabálytisztelőbbek, alkalmazkodóbbak, mint mi. Az autózás megmarad kevesek kiváltságának, zárt pályás szabadidős tevékenységnek, mi pedig az utazás közben olvashatunk, telefonálhatunk, szexelhetünk, vagy akár aludhatunk is.

Ízlelgessük a lehetőségeket, egyszer döntenünk kell. Nem holnap, nem is holnapután, de azért jóval hamarabb, mint gondolnánk.