Nem minden busz, ami Ikarus

A legszebb magyar roadster 1936-ból

Az Ikarus története 1895-ig nyúlik vissza, amikor a fővárosi Városligettől nem messze, az Elemér utcában Uhry Imre megnyitotta kocsikovács-műhelyét. Néhány évvel később, amikor a cég már nagy népszerűségre tett szert, és egyre jobban gyarapodott, egy új nagyobb műhelyt bérelt az István utca 32-ben. Az 1910-es évek elejére már annyira felfejlődött a cég, hogy a Gizella utcában két ingatlant is megvásárolt, itt folytatta tevékenységét. Az első világháború után a járműfelépítmények és pótkocsik gyártása a cég meghatározó tevékenysége. A motorizáció fejlődésével egyre több megrendelés érkezett az Uhry Imre karosszéria- és pótkocsigyárhoz. A megrendelők között volt a MÁV, a Posta és a MAVART is. Az 1920-as évek elején már autóbusz-karosszériákat is gyártottak.

A cég 1932-re eladósodott, de Uhry Imre gyermekei – három lánya és három fia – családi összefogásnak köszönhetően megmentették a vállalkozást, aminek új neve Uhri Testvérek Autókarosszéria- és Járműgyár lett. Az 1933-ban újra alapított cég a több lábon állás filozófiáját követte, így autókarosszériákat is építettek. Kapóra jött, hogy az Uhri testvérek gyára az Adler cég hazai képviselője lett. A német cég alvázai jó választásnak bizonyultak, ugyanis nemcsak haszonjárműveket, de személyautókat is lehetett gyártani ezekre az alvázakra.

Így készült el 1937-ben a sokak szerint legszebb magyar gyártású autó, az Adler Trumpf Junior-alvázas Uhri Cabriolet. A fekete fényezésű, sötétsárga bőrüléses roadster nagy elismerést hozott az Uhri fivéreknek, mivel az 1937-es budapesti Concours d' Elégance versenyen a legszebb magyar karosszéria díját nyerte el. A gyönyörű roadsterből alig néhány példány épült, de az egyik a ma is működőképes.

Ikarust a csecsemőknek!

Az 1949. január 28-án a 19/1949. számú Minisztertanácsi határozat értelmében az Uhri Testvérek, a Repülőgépgyár Rt. és a szintén mátyásföldi székhelyű Ikarus Gép- és Fémáru Rt. cégek összevonásából alakították meg az Ikarus Karosszéria és Járműgyár Nemzeti Vállalatot „gépkocsi karosszériák, járművek, vas- és fémszerkezetek, járműalkatrészek és -tartozékok” előállítása és javítása céljából. Az Ikarus névvel egyébként a repülőgép-alkatrészek, -műszerek és hűtőberendezések gyártására próbáltak utalni, ami a későbbiekben vált volna a cég főprofiljává. Mivel ekkoriban óriási hiány volt különböző fogyasztási cikkekből, ezért a cég profilját kiterjesztették gyakorlatilag mindenre, amiből hiány volt. Így fordulhatott elő, hogy az Ikarus többek között röntgengépeket, televíziókat és babakocsikat is gyártott.

A babakocsik gyártása a tervek szerint 1951-ben kezdődött volna, de a hazai ipar ekkor még nem állított elő megfelelő mennyiségű alumíniumot. Ezért a valódi sorozatgyártás csak 1952-ben kezdődhetett. Ezek a kocsik akkoriban nagyon menőnek számítottak, hiszen könnyűek voltak, felhúzható redőnyt kaptak, ami az időjárástól védte a csecsemőket, az oldalablakok celluloidból készültek.

A tervhivatal már az első gyártási évben húszezer babakocsit és ötezer sport babakocsit rendelt a gyártól. Ez a mennyiség csak 1953 végére készült el, ekkor viszont már az 55 és 66-os Faros Ikarusok prototípusait kellett volna gyártani, ezt viszont főként épp a babakocsigyártás akadályozta, ugyanis nem maradt a mátyásföldi gyárnak kapacitása. Ez a tény nem hátráltatta a tervhivatal illetékeseit, ezért újabb 23 ezer hagyományos és ötezer sport babakocsit rendeltek. Így egy újabb évet csúsztak a Faros tizenkét darabos nullszériájának legyártásával. Mivel a Faros nagyobb siker lett, mint várták, a tervhivatal beleegyezésével a babakocsigyártást szép lassan befejezték az Ikarusban.

Arról, hogy pontosan hány babakocsit gyártottak és mikor fejezték be gyártást, nem sikerült adatokat szerezni. Annyi bizonyos, hogy, a sportváltozattal együtt legalább 40000 babakocsi készült, egészen a hatvanas évek legelejéig.

Ikarus fagylaltos kocsi, avagy a 404-es

Az Ikarus egyik legérdekesebb speciális járműve az 1963-ban bemutatott Ikarus 404K és az egy évvel később elkészült 404 típusú hűtőkocsi. Az előbbi, sorozatgyártásra nem került modell átdolgozásával alakították ki a szériaérett, korszerűbb megjelenésű változatot. Ezt már a Csepel D-414-es motor hajtotta. Az akár 3500 kilogramm áru hidegen tartásáról beépített hűtőaggregát gondoskodott. Ez a megoldás akkoriban kuriózumnak számított.

Az Árva István vezető tervező irányításával kifejlesztett jármű formáját Finta László, a későbbi 200-as család híressé vált formatervezője, alkotta meg. Az önhordó felépítésű kisáruszállító az alkalmazott sík felületek ellenére a szokatlan tagolások és fényárnyék törések révén tetszetős formát nyert. Az 1964-es BNV-n bemutatott, Székesfehérváron sorozatban gyártott hűtőkocsi érdekessége, hogy műanyagból készült borítóelemeket kapott.

A 404-es hűtőkocsiból néhányat exportáltak az NDK-ba és a Szovjetunióba is, de a legyártott több tucat kocsi túlnyomó része itthon talált gazdára. Szomorú, hogy ebből a különleges járműből nem maradt meg egyetlen példány sem.

Teherautók és azok felépítményei

Kevésbé ismert, hogy az autóbuszgyártás teljes felfutása előtt az Ikarus a Csepel Autógyár legnagyobb beszállítója volt. Több mint egy évtizeden keresztül készültek az Ikarusban a Csepel teherautók fülkéi és felépítményei. Ezek közül a legismertebbek a számtalan változatban (tűzoltó-, locsoló-, hűtő-, bútor-, sör- és tejszállító stb.) gyártott D-350, D-420, D-450, D-700, D-705 és D-710 típusok. Ezek a gyár alaptevékenységétől eltérő feladatok az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig annyira lekötötték az Ikarus kapacitását, hogy az sok esetben már az autóbuszgyártást veszélyeztette.

Az egyik legnagyobb feltűnést keltő ilyen jármű a D-705N típusú, 10 tonna teherbírású hűtőkocsi, ami 30 Celsius fokos külső hőmérséklet ellenére is képes volt -20 Celsius fokos hideget biztosítani a pótkocsiban. A felépítményt a TÜV-München nemzetközi ellenőrzőállomás vizsgálta, és kiváló minősítéssel találta alkalmasnak hűtött áruk nemzetközi távolsági forgalomban történő szállítására.

A D-710-es teherautókat többek között 6500 literes, háromtartályos tej- és sörszállító, 7000 literes öntöző, továbbá üzemanyag-szállító felépítménnyel látták el.

Merész tűzoltóautó, azaz a kenyérszállító

A székesfehérvári gyáregységben készült, a napjainkra kultuszjárművé vált Ikarus 526-os gépjárműfecskendő. A hatvanas évek elején sok tűzoltóságon az akkor már igen elavult, Csepel D-420 és D-350 teljesített szolgálatot. Ezért az Ikarus mérnökei 1964-ben, a szintén nem fiatal, D-344-es alvázra építettek egy alumínium-karosszériás, hét méter hosszú tűzoltósági járművet. A 2000 liter víz befogadására alkalmas fecskendőben kilenc lánglovag foglalhatott helyet. A tűzoltóautót egy négyhengeres, 95 lóerős Csepel D-414 repítette a 82 kilométer per órás végsebességig.

A járművet a korabeli sajtó, csőrös kialakítása és buszajtói miatt merész tűzoltóautónak keresztelte el. A lánglovagok azonban a kocsi oldalán lévő redőnyök miatt kenyérszállítónak nevezték. Arról, hogy az 526-osból hány darabot építettek, eltérő adatokat lehet fellelni, egyes források szerint 25, mások szerint 42 darab készült a járműből. Az azonban biztos, hogy az ezredforduló idején egy-két önkéntes tűzoltóságnál még volt állományban Ikarus 526-os, és napjainkban is akad néhány üzemképes példány.

Az Ikarus autói, a Leo, a Scolo és a többiek

A nyolcvanas évek második felére az Ikarusnál már erősen érezhető volt a szovjet gazdaság válsága. Évről-évre kevesebb buszt gyártottak, ezért felmerült a több lábon állás gondolata. Ez azt jelentette, hogy, ahogy évekkel korábban, újra tervbe vették a személyautók, teherautók és a különböző felépítmények gyártását. Ezeknek a terveknek nagy része nem valósult meg, de azért néhány érdekes autó is készült az Ikarus gyáraiban.

A nyolcvanas évek közepén egy német cég, a Tecoplan egy olyan városi kisautó kifejlesztését tűzte ki célul, ami maximum 2,5 méter hosszú, 125 vagy 250 köbcentis motorral hajtott, így kismotor-jogosítvánnyal is lehet vezetni.

A Tecoplan tulajdonosai több magyar céget, többek között épp a Pulit fejlesztő Hódgépet is megkeresték, hogy készítsék el a jármű prototípusát. Végül azonban az Ikarusban kötöttek ki. Az Ikarus akkori igazgatója, Vadnai Zoltán a kísérleti osztály főmérnökét, Rekettye Lászlót küldte ki Münchenbe a prototípus elkészítésében való részvételre.

A műanyag karosszériás kisautónak először az 1:1-es méretarányú agyagmodellje készült el, amit Magyarországra szállítottak, hogy a karosszéria öntőformáit levehessék a makettről. A módosított Puli-alvázra az Ikarusban helyezték fel a karosszéria-elemeket. Majd a kész kocsitestet újra Münchenbe szállították, ahol egy 36 lóerős, 750 köbcentiméteres Fiat-motort és egy Renault 5-ös módosított futóműveit kapta meg.

A kész járművet 1989-ben a genfi autószalonon mutatták be, ekkor kapta a Leo nevet, ahol nagyon nagy volt az érdeklődés az autó iránt. Itt jelentették be, hogy a sorozatgyártás hamarosan megkezdődik Budapesten, ahol a Tecoplan és az Ikarus egy vegyesvállalat megalakulása után fogja gyártani az autókat. Az első évben kétezer Tecoplan Leóval számoltak.

A járműből összesen három darab készült, ezek közül a legutolsó példányt lehet sorozatgyártásra alkalmasnak tekinteni. Ekkor a Tecoplan tulajdonosa, Erich Waldburg-Zeil gróf, a család nyomása miatt (ugyanis attól féltek, hogy a családi vagyon egy feneketlen kútba kerül) kénytelen volt a céget eladni és ezzel a Leo gyártásáról is le kellett mondania.

A Leo karosszériájának elkészülte után tíz évvel, 1997-ben kezdték építeni az Ikarus Scolo1 egyterűt. A tervezés megkezdésének évében az Ikarus akkori elnök-vezérigazgatója, Széles Gábor a Reform című lapban még évi tízezer darabos gyártást vizionált az egyterűből.

Az Ikarusban külön csoportot alakítottak a Scolo tervezésére 1997 elején, akiknek azt a célt határozták meg, hogy egy olcsó, magyar népautót hozzanak létre. Ők három karosszéria-változatot is terveztek. A prototípus végül az egyterű-karosszériát kapta meg, ugyanis erről gondolták azt, hogy a legkönnyebben eladható hazánkban. A prototípus végül hároméves megfeszített munka után, 2000 közepén mutatkozott be a sajtó képviselőinek. A Scolo1 egy igazi összelegózott gépkocsi volt. Az 1,3 literes motor a Hyundaitól, a kormánymű pedig egy Opel Kadettből származott, a fényszórók jól láthatóan a Skoda Feliciáról kerültek az autó elejére, az elektronika pedig különböző a piacon fellelhető elemekből tevődött össze.

A Scolo alapötlete egyébként nem volt rossz, ugyanis a számos karosszéria-változat és a belső alakíthatóság miatt igen praktikusan lehetett volna alakítani a belsőteret. A tervek szerint a Scolo1 alapára körülbelül négymillió forint lett volna. Az egyetlen elkészült prototípust nemrég egy lelkes székesfehérvári csapat teljesen felújította és le is vizsgáztatta, így több mint tíz év után forgalomba állhatott az egyetlen Ikarus Scolo1.

Egy másik autógyártási ötlet is Széles Gábor nevéhez fűződik. A több lábon állás egyik példája a kicsi francia terepjárógyártó céggel, az Auverlanddal való együttműködés. A francia cég a kilencvenes évek közepére egy nagyon igénytelen és egyszerű terepjárót tervezett, az A3-ast, amit főként katonai célokra ajánlottak. A terepjárónak egyedül a Peugeot-tól származó dízelmotorja volt korszerű. A gyár már a kezdetektől pénzügyi gondokkal küzdött, ezért a katonai alkalmazást kiterjesztették polgári célokra is, de így sem hódította meg a piacot a jármű. Ezért 1998-ban az Auverland tulajdonosai úgy döntöttek, hogy eladják a terepjáró licencét. Hazánkban először a Rábát keresték fel, de őket aggasztották a cég pénzügyi gondjai. Végül az Ikarusnál kötöttek ki.

A tárgyalások olyan ütemben haladtak, hogy az Ikarus 1999-ben megalapította az Ikarus Off-Road Kft.-t, ami a francia terepjárókat gyártotta volna. Egy évvel később pedig látatlanban rendelt belőle három darabot a MOL Rt. is.

Ekkoriban olyan szavak hangzottak el Széles Gábor szájából, hogy a sorozatgyártás 2001 áprilisában beindul és még abban az évben 200-at gyártanak az autóból, 2003-2004 tájékán pedig már elérik az ezer darabos gyártási volument. Az Auverland azonban egyre nagyobb pénzügyi gondokkal küszködött, ezért egyre lassabban készültek a terepjárók. Végül 2001 augusztusában a MOL Rt. megkaphatta az Ikarus-logós, de még Franciaországban készült A3-asait. Ekkor még bizakodhattunk a sorozatgyártás beindításában, de 2001 végére az Auverland végleg csődöt jelentett. Mindettől függetlenül az Ikarus Off-Road Kft. minden követ megmozgatott sorozatgyártás előkészítésére, de a MOL-nál lévő három autó sorozatos műszaki gondjai árnyékot vetettek erre.

Az Ikarus Off-Road Kft. 2003-ban megszűnt, egyedül a székesfehérvári gyár egy eldugott szegletében álldogáló, már itthon készült két terepjáró váz emlékeztet az Ikarus-Auverland együttműködésre.

Készült még egy érdekes jármű az Ikarusban 2000-ben. A svájci Swatch óragyártó vállalat kereste fel az Ikarust egy ötszemélyes törpebusz, ami inkább egy fura egyterű, készítésére. Az Ikarus Off-Road Kft. munkatársai által megalkotott 2,7 méter hosszú, hibridhajtású jármű ötszemélyes volt és a hátfalán is helyeztek el utasajtót. A kocsit a zürichi repülőtéren is bemutatták, de sorozat nem készült belőle.

(Forrás: Az Ikarus évszázados története)