Nismo-fesztivál 2011

Feldong a Sunny-raj is, melegítenek, egy óra múlva verseny. Kicsit bóklászunk, szívjuk a toluolt, hagyjuk, hogy vér serkenjen a dobhártyánk szélén, boldogok vagyunk, magyar ember nem sűrűn jut el ilyen helyre. Privát Himalájánk tetejéről lógatjuk a lábunkat.

A fotós busszal kivitetjük magunkat a pálya mellett az első jónak ígérkező autószpottoló helyre. Nem maradhatunk le arról, amikor a vén csotrogányok élesben mennek. Valahogy túléljük a Z-Challenge autók küzdelmét, kevés szépen, számos közepesen, s számtalan pocsékul vezetett R34-es és R35-ös Z-t látunk öt körön át. Kell is ennyi idő, mert még egyszer fel kell szállnunk a mikrobuszra, hogy a Fudzsi legyen legalább néhány kép hátterében.

Három Hakosuka, két Bluebird, számtalan, különböző szériás, 70-es évekbeli (80-as évek legeleji) Sunny. Hét körön át izgulunk az optikák mögül. Érdekes, de a Hakosuka Skyline-okat mintha nem tolnák túlságosan, sorra nyomják le őket a közel száz lóerővel gyengébb Sunny-k.

Pár embert megkérdezünk erről utólag, de nem akarják érteni, egy versenyző azt mondja, a Hakosuka kétszáz kilóval nehezebb a Sunny-nál, a pálya kanyargós, nagyobb féktávokat kell vele venni, ráadásul ebben a négy, itt versenyző Skyline-ban nem a jobbik fajta Tomei-tuning van, hanem valami más. Persze az ő Sunny-jában Tomeiék adják a plusz lóerőket...

Van némi közelharc is, a sikánban akad, aki kiszorul a fűre, így, ha nem is gyilkos a csata, de mindenképpen izgalmas. És a hangok... Sose hittem volna, de mire a verseny véget ér, vágyni kezdek egy bömbölve recsegő, üvegen húzatott, ültetett, golyóorrú Sunny Excellentre...

Rövid pauza következik, gyors szendvicsebédet tömök, megnézem a hátsó parkolót, a kisemberek autóit. Már előző nap is láttam itt csodákat, például a Sipos Zoli Ice Cream Transitja japán megfelelőjét, egy matt szürke furgont, a Deliboyt.

Meg két napja egyfolytában járkálnak mindenfelé ezzel ültetett, sokműszeres, durva motoros, rozsdás Sunny pickuppal, szinte sosem áll.

De vannak még döbbenetek. Például a manga-stílusban kidekorált, rendőrfestésű GT-R.

És nini, az egyik versenyautót a Totalcar, azaz mi szponzoráltuk, érdekes, nem is tudtam róla.

Meg a Fiat Adult furgon. Tisztára, mint egy Nissan Serena, nem?

Még logót is készítettek hozzá az Abarth-skorpió mintájára.

És ott az orrtömpített Mazda MX-t, tisztára Shinkansen, csak nem húz kocsikat.

A számos modellbolt egyikében kisautókat veszek a gyerkőknek, odébb elgondolkozom az 1000 jenes rugóösszehúzón (de bevillan, milyen fura lenne, amikor kipakoltatják velem a reptéri átvilágítópultnál), és már mondják is be a következő programot. A Nissan saját, régi versenyautóinak parádéfutama jön, ami után, a célegyenesben a sajtó számára közelről fotózhatók lesznek a szupergépek.

Jobb is így, mert az út előtt betojt a borzalmas használatot látott, hosszú Nikon-objektívje a cégnek, és mire indultunk Japánba, nem készült el, ezért egy 18-105-össel csináltam végig a túrát. Nem előnyös egy négy kilométer hosszú, bőven méretezett bukóteres, hajdan Formula-1-es versenyfutamoknak is helyet adó versenypályán.

Tehát már napfényben ácsorogva is megvan a Kenmary, a Chevy-motoros R381-es (tiszta CanAm-versenygép, pláne a régi Pepsi-logók miatt) az SD-kártyán, de sajnos csak a fűről fotózhatunk, az aszfaltra nem léphetünk, azonnal visszaterelnek. Hogy is mondják japánul, hogy „ordnung muß sein”? Kicsit rogyadozik a Goodwood-feeling, a kultúrák különbözőségére gondolok. Azért még mindig talán inkább a japán.

Karottát teljesen szem elől tévesztem, de fogy az idő, egy óránk van már csak itt bóklászni, pedig ellennék két napot is. Pillanatra aztán összefutunk a sajtószobában. „Csiki, menj fel a tetőre, tetszeni fog, amit ott látsz” – közli sokatmondóan.

És tényleg.

A Nissan ide összeszedte az összes valaha volt Skyline-t. Az 1957-ben bemutatott, még nem Nissan-, hanem Prince-féle 1500L-et (ALSID-1 kódú), az 1961-ben bevezetett, kifejezetten olaszos formájú, még mindig Prince-féle S50-et, a szintén a Prince által tervezett, de már a Nissan-Prince összeolvadás után bevezetett, Nissan-logós C10 – a Hakosukát.

És persze a Kenmary (C110) is ott ácsorog, térd remeg, továbblépek, a buta évek következnek, az 1977-es C210, az 1981-es R30, az 1986-os R31. Csupa szappantartó, talán már az R31 nem annyira.

Aztán voltak ott még versenygépek is, de ebbe már hadd ne menjek bele, elfogy a gépemből a bit. Zsír volt mind.

Hazafelé – naná, hogy – óriási dugóba keveredik a buszunk, még a pályáról kivezető kapun innen. Van hát időnk a mellettünk tovaaraszoló kocsikat szpottolni az ablakon át.

Itt a világ legvagányabb Nissan Cube-ja, Skyline-szélesítésekkel. Hű, ez kéne.

Egy súlyosan kivarrt, harmadik szériás Mazda RX-7.

Végre, egy Nissan 300ZX Twin Turbo, gondolom, itt valami Fairlady-akármi lehet a neve.

Hetvenes évek végi, tejeskávé színű, eredetileg szörnyen butának gyártott, de némi mókolással instant get-alannyá Nissan Sunny kombi. Az a vicc, hogy Japánban valahogy hiányzik a szcénából az a tuningautó-kategória, ami mifelénk az ilyen kocsik 90 százalékát adja - tudják, ez a "találtam egy szpojlert, meg valami négy kereket, lefújtam lilára, a szélvédőkeretet meg sárgára, hegesztettem kályhacsövet, betettem a szagosítót, és most már DTM-Alekóm van"-szintű. Itt minden ízléses, látszik, hogy a tulaj sokat gondolkozott a koncepción, és inkább olcsóbb autóból indult ki, kevesebb elemmel operált, de a végeredmény harmonikus. És iszonyat kúl. Hogy mi ezt miért nem érezzük vajon?

Aztán megint csak a GT-R-ek sora – te jó ég, mennyi benzin elfogy itt. És hol a sok Leaf? Mind Tokióban maradt? Az elektrobuzikat nem érdeklik az autók? Mi lesz az alpesi levegős jövőnkkel?

Jó is így ez a Nissan-skizó...

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!