Ferrari Racing Days 2010, Hungaroring

Verseny, villantás, videó

Nagy reményekkel indultam a napnak, ennyi Ferrarit nem lát mindennap az ember egyszerre, pláne versenyezni. Furcsa volt ez a hétvége, mintha szombaton és vasárnap két különböző rendezvényen jártam volna. Egyértelműen szombat volt a „rossz nap”. Alig lézengtek páran, és aki kijött, úgy érezte magát, mint egy nyílt napon Gazdagéknál. Élesen elhatárolódtak a Ferrari-tulajok és -versenyzők az egyszerű halandóktól, ráadásul valahogy senki sem volt kedves. Leszámítva a Warm-up Racing tagjait, akik F430-cal meg 599-cel fuvaroztak gyerekeket körbe a ringen.

De ezt leszámítva a magamfajta „középosztály közepe” olyan sárgán izzott az irigységtől, mint egy napkitörés. Ha magát az F430-versenyt nem számolom, a nap a nagyon tehetősek és az eszméletlenül gazdagok játszótere volt. Ez nem baj, csak az átlag apuka ezért ne fizessen! Kicsit olyan volt, mint szűz gyereknek mutogatni egy Beate Uhse-klasszikust: látod, így kell ezt csinálni, de te ilyet sosem fogsz! A pufogásom addig tartott, míg meg nem jelent a világ valaha gyártott legszebb középmotoros autója: a Dino 246 GT, ami Ferrari is, meg nem is. Meg egy 308 GTS, a kifordított tükörtojás lámpáival itt esett le nagyjából, hogy olyan ez, mint mondjuk egy lurdys találkozó, csak a költségvetés nagyobb.

Ez is csak az autók imádatáról szól, amit legjobban az FXX-program résztvevői bizonyítottak. A program lényege, hogy 599GTB- és Enzo-alapokra épült, száguldó laboratóriumokat lehet venni. Ugyan haza vagy utcára nem viheti a vásárló, de egy instruktorral vezetheti a világ híres pályáin, kielemezheti a telemetriaadatokat a Ferrari mérnökeivel, és kipróbálhatja az autóba épített legújabb fejlesztéseket. Sok millió euróról beszélünk, de igazuk van a vásárlóknak – ennél közelebbről csak a Forma–1-es pilóták élik át a Ferrari-legendát. Vagyis akad még egy hasonló, szintén drága élménycsomag.

Ezek pedig a régi Ferrari Formula–1-es autók. Hasonló konstrukcióval ezeket is meg lehet vásárolni, és az ősz, milliomos playboyok gyerekként élvezkedhetnek Schumacher, Mansell, Berger vagy Alesi korábbi autóival. Ráadásul egy szerelő elárulta, hogy a legtöbb autót barátok összeállva, közösen veszik meg, és így buliznak. Az egésznek a szépsége végül szombat estére fogott meg, vasárnap pedig már teljesen átszellemülten érkeztem meg a Hungaroringre.

Lesétáltam az egyik kanyarhoz, egy ronda, de finom hot-doggal, hátat fordítottam a pályának és csak élveztem a hangokat. A csikorgó gumit, a horpadt fazékként recsegő 599XX-et, a selymesen üvöltő FXX-et, a visszadurrogó kipufogókat meg azt, amit a tévében sosem hallani: hogy hogyan tépi és harapja a levegőt egy grand prix-autó. Majd felsétáltam a paddockba, szagolgattam a Historic Racing benzint, az égett gumit, a csöpögő olajat és a száradó aszfaltot. Bár sosem jártam még autóversenyen, de rájöttem, ezt nem nézni kell, hanem érezni. Mint például ahogy vibrált a gyomrom, mikor Felipe Massa elhúzott a célegyenesben. Vagy miután boyracerként füstölt le egy garnitúra gumit, a Gold Tribünt teljességgel eltakaró abroncsködöt örömmel tüdőztem le.

Emellett pedig szívmelengető érzés volt egy magyar pilótát, Válint Tibort a dobogón látni, méghozzá vasárnap már másodszor is. Ezúton is gratulálok neki!

Amennyire utáltam a szombatot, annyira élveztem a vasárnapot. Ha lesz ilyen jövőre is, biztosan kimegyek újra. És akkor biztosan kisírok egy kört a Dino tulajdonosától…