Meghalni Le Mans-ban

A Peugeot jóvoltából idén nyáron kijutottam a Le Mans-i 24 órás versenyre, melyről – kötelességemnek eleget téve – tudósítottam is. Munkának elég kemény, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem minden percét. Azonban a nagy összefoglaló elmaradt. Egészen mostanáig.

Legutóbbi Belsőség-találkozónkon szándékomban állt megmutatni a kisfilmet az egybegyűlteknek, de szerencsére Csikós sztorizása elvitte az időt, így a végén nem kellett kínos pillanatokat megélni a netbookkal, amelyik vért izzadva sem bírta érdemben lejátszani. Így nem maradt más hátra, mint előre, íme, itt van, bár egypár dolgot kiegészítésképpen azért leírnék, még mielőtt leszedálják magukat, családtagjaikat, kisállataikat.

Erősen megvágott formában szinte kiadja az egy óra-egy perc egyenletet. Természetesen a 24 órás verseny számomra már jóval korábban elkezdődött, hiszen korán reggel indultunk a helyszínre, így 30+ órát kellett talpon lenni. Persze, joggal mondhatják, hogy szundítani bármikor lehetett volna, de ez teljességgel kizárt volt.

Mert Le Mans éjszaka csodálatos, semmihez sem hasonlítható, és a sötétség, mint maga a fekete varázslat, úgy telepszik rá az emberre. Az óriási zsivaj teljesen elhalkul, a folyamatosan dajdajozó, csontrészeg britek és németek szó szerint megmerevednek és nem hallatszik semmi más, csak a motorok hangja.

Mint megannyi vuvuzela, úgy zümmögnek hol halkan, hol egyre erősödve, hogy aztán a másodperc törtrészéig a fényszórók vakító robbanása mellett bömbölve villanjanak egyet mellettünk… és mivel a pálya majd' 14 kilométer hosszú, így ilyenkor könnyen találunk olyan helyet, ahol teljesen egyedül lehetünk. Mint mondjuk a Hunaudiéres-birtokon, a Mulsanne-egyenes mellett.

Ez nem más, mint egy teljes mértékben magántulajdonban lévő telek egy emeletes házzal, kiskapuval, falnak támasztott gereblyével, kistraktorral és Citroen AX-szel. Az emeleten világosság, itthon vannak, ki tudja, tán a versenyt nézik éppen. Valójában ehhez csak le kéne nézniük az ablakból, hiszen a ház alig 5-6 méterre áll a szalagkorláttól. Ja, igen, ezek az emberek itt laknak, innen járnak dolgozni és a verseny idejére kinyitják a kertkaput, hogy a nézőket behozhassa a kisbusz, hadd nézelődjenek, elvégre ez a pálya leggyorsabb része, egyenesen a sikán mellett. Gondolom, kapnak érte némi anyagi kompenzációt, de akkor is…

Napközben elég sok ember megfordult itt, de este, miután az utolsó busz is elment, kihalt minden. Teljesen egyedi érzés volt ott bóklászni valakinek a kertjében, megnézni a veteményest, a szakadt kis Citroent (gondolom üsd-vágd autónak használták), mindezt úgy, hogy senki nem szólt rám, ahogy ott mászkáltam Nikonnal a kézben. Ja, és a versenyhétvége alatt senki nem vitt el onnan semmit.

Ez a legjobb hely. Ahogy a fotonok, messze megelőzve a hangot, végigszáguldanak a palánkon, és a színükből már sejthetjük, hogy sárga esetén valamelyik recsegő GT-kategóriás autó érkezik, ha fehéren világít, akkor vadászgépszerű Aston Martin vagy dörmögő dízel.

Kimaradtak dolgok, naná. Kimaradt, ahogy eleinte jókedvűen meghallgattam a La Marseillaise-t, vártam a Nagy Átfutást. Aztán meghallgattam az olasz himnuszt, a spanyolt, a németet… hmmm… kicsit furcsálltam, de kibírom, nem akarok lemaradni a pillanatról. Mozifilmekben ilyenkor szokták kiírni, hogy: …egy órával később…

Egy órával és mintegy 46 himnusszal később, valahol a szlovák (ill. Bartók) környékén döbbentem rá, hogy minden részt vevő országét eljátsszák. Teljesen elzsibbadtam, mire nyújtott kézben tartva a kamerát, a másikban a fényképezőgépet, a végére értünk. Kimaradt valami a pezsgőlocsolós sztoriból, ahogy az is, hogy a rafinált Stirling Moss már egyes sebességi fokozatban hagyatta ott mechanikusaival az autót, így csak ráindítózott és be is mozdult elsőként.

Nem fárasztom tovább önöket, itt a kisfilm, fogadják szeretettel. És ha lehet, Le Mans-ban egyedül bóklásszanak. Úgy az igazi.

Bónuszként pedig fogadják el az előfutam rövid részletét, melyben az utóbbi 20-25 év legmenőbb Le Mans-prototípusait láthattuk versenytempóban. Dízel nélkül.