Hogyan hozzunk Svédországból 48 éves Mercedest?

Éjjelre Sundsvallba érkeztünk, ismét menet közbeni szállodafoglalással - jó Viktorunk otthonról, megrendelésre szervezkedett, ő intézte a kompokat, szállásokat, posztokat is gyártott, szóval volt dolga. De a többieket is jól megszívattuk ezzel a túrával, Vályi Pista, Tom, Stump Andris mind éjjelig gyűrték otthon a számítógépet, mert jellemzően jó későig posztoltunk.

Sundsvallban előtte eshetett a hó, iszonyatos torlaszok voltak. És kábé ezer kotrógép. Nem túlzok, mire elaludtunk – pedig nem teketóriáztunk sokat – már nagyjából vasig, pontosabban aszfaltig kaparták a várost. Néhol, átmenetileg két emelet magasságban állt a hó emiatt, de reggelre mind eltűnt, ami útban volt. Már csak 200 kilométer... Rohadtul izgultam már.

Másnap reggel, ahogy bekapcsoltam a telefonomat, Kati hívott. Ő már ott van. Süt a nap. Csikorog a hideg. Beült egy könyvtárba netezni, posztot ír éppen. Tudunk élni, basszus. Nekünk még bő másfél óra volt odáig, jobb híján posztoltam hát én is, a tájból szinte semmit se láttam, csak a hidat, amit többször megnéztem korábban webkamerán. Furcsa egy számítógépes díszletben autózni, gondoltam ott, ez az internetizé a feje tetejére állítja a világot.

Mindegy, letudtuk a kilométert, némi kavar után összeszedtük a Katit, volt nagy öröm, meg hejehuja, meg kínlódás, hogy a kábé mínusz egy szabad hellyel bíró Insignia belsejébe hogyan tömünk be plusz egy főt, plusz a csomagját. Nem vettünk levegőt, hát úgy.

Edmarkék Domsjö (egyébként "dummsö", ahogy ejtik) egyik meredek dombján laktak. Takaros, nem túl nagy ház, mi leparkoltunk, kiömlöttünk az Opelből. Kicsit gyanakodva néztek ránk – tudták, hogy jövünk, meg hogy messziről, de azért az entré eléggé teátrálisra sikerült.

Nyitják az ajtót, rögtön ott a Ponton jobb feneke.

Indítózással folytattuk a barátkozást, ami persze a semmibe torkollott. Döglött az akku. Még jó, hogy szóltam, hogy jövünk, tehát egy feltöltés beleférhetett volna előző este óta. Mindegy, az ember nem megy külföldre állólámpás akku nélkül, kisebb hegyet építettem az Insignia mögött csomagokból, és a cuccok legmélyéről előhúztam a 72 amperórást. Ez majd viszi.

Beműtöttük, ott még kicsit aggódott a tulaj, még az övé volt az autó, de mi csálén odafittyentettük az akksit, amúgy magyarosan, és indítóztunk. Durrogás, szenvedés, videó készül. Tehát a meleg garázsban, egy dupla méretű, csurig töltött akkuval nem indul. Jól kezdődik a 2700 kilométeres trip...

Közben mindenki kielégítette az autóbevizsgálási szenvedélyét – megnézték a belét (hű de baromi gyönyörű, és ez igaz is, mert az), alánéztek (jé, nem rozsdás! Tényleg nem), megnézték a gumikat (ezek jók!). Aztán csak Karesz maradt velem, berheltünk, folyt a benzin a karburátor beömlőcsöve mellett. A többiek – miután a Ponton mellett álló lukas 328-as BMW-t szemügyre vették – áttódultak a belső szobába. Ami jóval nagyobb volt, mint ahol a Ponton állt. És ott derült ki, micsoda gigantikus autóbuzi is Sune, a tulaj.

Egyelőre viszont még csak indítunk. A motor tüsszög, a szívócsövön köpi a lángot. Sune haverja túr egy alugyűrűt, Karesz aláteszi a benzinnyomó-csőnek, már nem folyik. Annyira. Gyertyák ki, nedvesek, motort szellőztetünk, pucolunk, minden vissza, lehet krenkölni. Fordítom a kulcsot, nyomom az indítógombot (bizony, olyan ez, mint a Honda S2000), végre, nagy nehezen elkapja.

Bazi jó a hangja, olyan régi sportautós. Mély hangon dübög, zseniális. Mechanikai zaj szinte semmi, bár a fordulatot nehezen veszi, régi motor, ilyen – gondolom, a kezdő veteránosok tipikus hibájába esve. Zsolti, örülsz, örülsz, megveszed? – kérdezi Tibby, és tolja a pofámba a kamerát, amitől lassan kezdek idegbajt kapni. Ez az átkozott on-line riportolás, legszívesebben maszk mögé bújnék...

Nem örülök. Nem mondhatom ezt, itt kicsit vigyorognom kell, mert ott a kamera lencséje, és Tibby olyan, hogy ha egy apró fika lóg ki az orromból ilyenkor véletlenül, azt is rögtön nyomja ki a hálóra: - "Fika van a Domsjőben vásárlását bonyolító magyar szuperveterános orrában!" – címmel. Pislogni nem merek már. Hogy kerültem ebbe a helyzetbe, én, az egyszerű, pesti hülye... Nem értek már semmit.

Szóval nem örülök. Ilyen helyzetben örülni dedós lélekre vall, esetleg óriási naivitásra. Egy új autónak, fényképezőgépnek örül az ember. Birtokba veszi, használni kezdi, működik, juhé. A veteránjármű-vásárlás közel sem ilyen egyértelmű, soha. Az ember kiad egy rakás pénzt, aminek szinte bárhol másutt jobb helye lenne, jelen esetben pedig az a pénz nem is az enyém. És kap egy lehetőséget, hogy idővel, majd ha megette azt a szaros kenyeret, amit minden öreg jármű mellé odacsomagolnak, legyen valamije, ami legjobb esetben megközelíti majd azokat az álmokat, amiket kergetve elszánta magát a vásárlásra. És nekem ráadásul ezzel az indíthatatlan izével kell majd hazatolnom annyi kilométert, amennyi idefelé, egy szuperkényelmes, modern autóban is igen fárasztó volt. Nem, nem örülök Tibby, aggódom, egyben súlyosan felelőtlennek érzem magam. Az eszemre próbálok hagyatkozni, itt csak az segít. Felmérem a cuccot.

A kocsi tényleg rozsdamentesnek tűnik, volt ott egy mágnes, végigmentünk rajta, látszik, hogy nem nagyon volt piszkálva. A fényezés túl van a megmenthetőségen, ez még kedves, kopottas autónak is csúnya. Itt-ott ráfújva lilával, felhólyagosodva, emitt fényes, amott matt, néhol köszörülésnyomok, néhol a pőre fém látszik – nem úszom meg a festését. A motor hangja szép, a működése gyanús. Egyelőre nem tudom, hogy van-e fűtés, hol a ventilátor kapcsolója, miért csikorog a kuplungpedál, ha lenyomom. És veszem sorra a hiányokat. A belső gyönyörű (még a csúcsrestaurált autókon sem reprodukálják ezeket az anyagokat, amik itt mind megvannak és szépek), de egy bakelitkeret azért ragasztott a jobb első ajtó ablaka körül. A kormány hat helyen törött, pocsék fogni, mert a repedések nagyok, aszimmetrikusak, zavaróak. Hiányzik a jobb első ajtó zárógombja. A küszöbökön a belépőgumik mállanak.

Viszont csodával határos módon a csomagtartóban és az utastérben is megvan az eredeti, szürke gumiszőnyeg, méghozzá szép állapotban – ez a tíz évvel fiatalabb állólámpásokban is gigászi ritkaság. A fékben szemre minden új, ami látszik. Az egész autó takaros, ha a kopottságát nem vesszük. Aggódom, látom, hogy egy kis restaurálást nem úszok meg, de úgy érzem, nagy munkára nem lesz szükség. Ja, és téli gumik vannak rajta, felesleges volt hát a négy 190-es kerék. Jöhettem volna akár repülővel is, kettesben Karesszel... Boioioiongggg...

Próbaútra nincs sok mód, mert a ház a hegyen van, meg egyáltalán – ha kotyog valami a futóműben, ha zúg a diffi, ha recseg a váltó, attól úgyis megveszem, a kaszni és a belső állapota volt a fontos. A motor megy, a fék kemény, más most nem érdekel. Még nézünk lámpákat, indexet, ablaktörlőt, minden fasza.