Ignis-háton mentünk a paradicsomba. Kétszer

Reggel a szálláson B kategóriás kalandfilmek jelenete játszódott le: öreg iszapszemű rája ült a pult végében, a sörébe meredve. Amikor látta a bringás holmikat, megkérdezte, hogy merre készülünk, mi meg mondtuk, hogy a Petzenre. Emberünk tekintete elhomályosult, egy távoli pontba révedt, majd azt mondta: Petzen... Sok barátom törte össze ott magát, vigyázzatok. Majd folytatta a sörét.

Ezzel a szellemi táplálékkal vágtunk az útnak, és eddigi ismereteink alapján azért lehet valami a dologban. A pálya 11 kilométer hosszú, és majdnem 900 méter az esése. Csak a viszonyítás kedvéért: a soproni pálya 1,3 kilométer, 200 méter szinttel, és az is megdolgoztatja az embert. Mi meg öt napja toljuk, kialvatlanul, így voltak kétségeink.

Aztán megérkeztünk, és a reggeli párába nem is láttuk, meddig megy fel a felvonó, a csúcs a ködbe veszett. A pálya egy helyi házaspár tulajdona, nemrég vették meg, most készítik fel a nyárra az ötven hektáros területet. A feleség, Andrea kalauzolt minket körbe, aztán megjött férje, Franz is, aki azt mondta, dobjuk be a Tiguanjába, aztán irány a csúcs. Visszautasítottuk, hiszen Ignác párszor már bizonyította, hogy nincs akadály előtte, ezért követtük vendéglátóinkat.

Franz nem sajnálta a SUV-ot, néhány kanyarban azt hittük, megy tovább a szakadékba, kihívás volt követni az Ignissel, de végül könnyedén felment. Így sem volt kényelmes 60-nal menni egy erdészeti úton, ahol a jobb oldalon fal volt, a balon pedig 500 méter semmi. Végül felértünk, a hó ismét nem okozott gondot, ezek után már a Marsra is elindulnánk vele.

Akkor jött az ösvény. Úgynevezett flow trail, vagyis nem az akadályok leküzdése a lényeg, hiszen nincsenek, hanem hogy minél nagyobb tempóval, szépen, a lendület megtörése nélkül guruljunk le. Azt már a kocsiból is láttuk, hogy a kisebb mandínerek is minimum méteresek. Nekivágtunk.

A Petzen Flow Trail, a világ legtisztább bringás élménye, két kanyar után az ember már érzésből fordul, vízszintes testhelyzetben. Minden kanyar, minden ugrató magától értetődik, és egy pillanatra sem zavar, hogy a mandíner túloldalán függőleges a hegyoldal. Közben hatalmas fenyők között tekereg az út, és az ember úgy érzi, sosem ér véget. Nem is ér; 11 kilométer ilyen mozgásforma mellett elképesztően sok. Két kört mentünk, és a földön húzzuk a kezünket, de Andrea fia egyszer lejött hétszer, mondjuk ő 11 éves.

Aki szikrányit is érdeklődik a bringázás után, annak el kell jönnie, mindegy, mennyire tud bringázni, ez élmény lesz. Az egész pályán egy árva gyökér, vagy akadály nincs, csak a zúzott, keményre döngölt kavicsos talaj, mindegy, hogy valaki 50-nel jön le, vagy 5-tel, mindenhogy nagyszerű. Ha csak a gyerek kinőtt háromkerekűje van otthon, azzal is kiadja.

Amikor elhagytuk a pályát, kitisztult az idő, akkor láttuk, hogy mennyire magasról jöttünk le. Kocsival legalább fél órán át mentünk fel, a felvonónak mindössze 12 perc. Ez volt a tökéletes lezárása a Hegymenetnek, megint egy nap, amit sosem felejtünk el, és 50 év múlva mi is emlegetjük egy sör mellett. Most elindulunk haza, már csak 430 kilométer, és holnap a Parkoló Parádén találkozunk.