Tényleg szerettem volna, hogy jó legyen

Nem tagadom, előítéletekkel ültem be erre a filmre. A Need For Speed - szerencsére magyar címmel nem is próbálkoztak - eleve hendikeppel indul, hiszen már az alapanyagot nyújtó játék sem túl valóságos, de a trailer még tovább rontotta a várakozásaimat. Mégis bíztam benne, hogy hátha ez most más lesz, de a balsejtelmek zöme bejött, bár filmként egy kicsivel így is többet nyújt, mint a sokat emlegetett Halálos iram széria.

A történet egyszerű, és talán ez is legfájóbb része, mert, aki már látott legalább egy hasonlót, az a bemutatóból megmondja, hogy mi lesz a vége. Most sem lett másképp, de sajnos a szokásosnál is kevésbé izgultam a végére, pedig Aaron Paul egy alapvetően szerethető főhőst alakít. Nagyjából ő is az egyetlen többsíkú karakter, talán még az Imogen Poots által alakított női főhős az, aki kilép a biodíszletek közül. Rajtuk kívül van még gonosz, aki velejéig romlott, van vicces néger, aki inkább erőltetett, mint humoros, meg persze a hű csatlósok egy-egy jól behatárolható jellemvonással. Bár helyenként jók párbeszédek, sőt, még pár poén is elsül, kár keresni a Guy Ritchie féle sziporkákat.

 Amiben nagyot alakít a film, az vitathatatlanul a látvány, de nem olyan, mint például az Alfa Mitóval földre rántott Antonov, hanem valódi, vagy legalábbis nagyon annak látszó akció. Sok helyen lehetett hallani, hogy sehol nem használtak számítógépes trükköket, aztán volt, ahol elismerték, hogy repkedős részeket CGI-vel rajzolták, de mindenképp mértéktartók voltak a készítők. Az üldözések, és a versenyek szépek, és a valósághűségük miatt könnyebb beleélni magunkat, sehol sem erőszakolják látványosan a fizikát. A film nagyon sokszor utal a játék-gyökereire, jó pár alkalommal mutatják úgy a belteret, mintha a kamera a sofőr nyakán lenne, amolyan belső, játékos nézetként, de a térképen való követés is a számítógépes versenyeket juttatta eszembe. Szerencsére a görcsös visszaváltásoktól sikerült megszabadulni, de a kormányon még 240 felett is akkorákat tekernek a szereplők, mint én párhuzamos parkoláskor.

A játékidő legnagyobb részét amúgy nem is az ominózus verseny, hanem a rajtvonalig tartó utazás teszi ki, sőt, nekem kifejezetten rövid volt a hosszú előkészítés utáni leszámolás. A futamot, és tulajdonképpen az egész filmet egy zakkant rádiós – aki mellesleg a szervező – kommentálja. Vele szerintem a Vanishing point vak DJ-jét akarták megidézni, bár a dumájától már néha kellemetlenül éreztem magam. Sok autóra számítottam, de a filmben igazából csak két rendes verseny van, a játékidő jelentős részét egy hatalmas Ford-termékelhelyezés teszi ki, nevezetesen az éppen kifutó Mustang, a sztori szerint az utolsó, amit Shelby épített halála előtt. Ezzel mondjuk egész szépeket autóznak, a gumit is kenik becsülettel, de ez nem menti meg a filmet.

Pedig igazából nem kellett volna sok ahhoz, hogy jó legyen, csak kevesebb műlazaság, leheletnyivel mélyebb karakterek, és legalább egy csavar a történetben. Mert így hiába a gyönyörű felvételek a Buggati Veyronnal versenyző McLaren P1-ről, mire elhagyjuk a termet, a már-már kínosan szánkba rágott erkölcsi tanulságra sem emlékszünk.