Bemutató: Suzuki Jimny - 2018.

Ha érdekesebb tesztautó érkezik, gyakran írnak az ismerősök, hogy ugyan, kanyarodjak már feléjük. Volt már nálam AMG GT C, Audi R8, de a legnagyobbat egy Suzukival lehetett volna gizdázni, ami sokat elárul a dizájnról. Vannak ugye hagyományosan nők által kedvelt autók, mint a Fiat 500, mert az olyan cuki, a férfiasnak tartott forma meg mondjuk egy G Merci. Na, most képzeljék el, hogy itt egy autó, ami mind a két nemből azt váltja ki, hogy szíve szerint magával vinné az ágyba, és csak ölelgetné.

Egyszerre kedves és komoly, robusztus és esztétikus, nem is tudom, hogy lehetett ennyire jól összedekázni. Nyilván mindenki a G Mercit látja bele, és hogy, hogy nem, a bemutatón is feltűnt az aktuális G, nyilván azonnal össze kellett fényképezni a kettőt. A Suzukisokból ki is váltotta az önigazolási kényszert, és ki kellett hangsúlyozni, hogy Jimny (illetve az elődje, az LJ10) 1970 óta létezik, míg a G Merci csak 79-től. Ezzel a gondolatmenettel csak az a baj, hogy az első Suzuki terepjáró inkább egy nyersanyaghiányban tervezett Willys Jeepre emlékeztet, de főleg az új Jimnyt nem kell megvédeni a G-vel szemben: két kocka mindenképp hasonlítani fog egymásra.

Persze a szín adja el, a kiemelőfilc-sárga már olyan magasságokba emeli a Jimnyt, hogy attól zavargások törnek ki. Ezzel érvényesül legjobban az egyszerű hűtőrács, ami a kelleténél egy fokkal jobban emlékeztet a Jeep Renegade-ére, a fekete tető pedig egyenesen boszorkányos. Nézzék meg az ereszcsatornákat, nem ám elrejtettek, olyan, mintha a Jimnyn sapka lenne. Ja, és a csomagtérajtót oldalt zsanérozták, nem fel, hanem oldalra nyílik, ami az egyik legkedvesebb részlet.

Pedig ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, az egész egy átverés. A Jimny ugyanis hiába kapott egy szép dobozt, az alváz és a futómű is az 1998 és 2018 között gyártott előd alól jön, mindössze két extra merevítőt kapott a létra. Maradt a váltó és a felező is, az 1,3-as motort cserélték csupán 1,5-ösre. Mi a négysebességes automatával kezdtünk, az Aisin-féle négygangos bolygóműves váltót az Afrika Korps is használta Tobruk ostrománál. A 100 lóerőből érzésre vagy 20 eltűnt benne, ami még 1100 kilóval nem is lenne baj, csak hát a légellenállási együttható meg vetekszik egy tálalószekrényével. Autópályán nem is kell félni a csekktől, az automata Jimny 142-ig képes gyorsítani.

Terepen persze jó az automata, hiszen amikor a dagasztjuk a dágványt, és valami siratófalon vissza kéne váltani, az automata úgy oldja meg, hogy nem szakad meg a nyomatékfolyam, nem akadunk el. Ezzel szemben országúton a kézi váltóval életre kelt az autó, érezhetően jobban ment, és a autópályán határozottan 160-hoz volt közelebb a tű, mint 140-hez. Nem mintha bárkinek ingere lenne 120 fölé tolni, mert annyira imbolyog, hogy az M3-as autópálya egyik szigorúbb balosában majdnem lefejeltem a külső sávban haladókat. A Jimnyvel nincs egy kormánymozdulat, csak egy kormánymozdulat, aztán még legalább két korrigálás.

Elöl és hátul egyaránt merev tengelyes a futómű, amit Panhard-rúd támaszt meg, ennek köszönhető a bizonytalan országúti viselkedés, de a terepképességek is. Mert a lényeg alapvetően ez, a hiába néz ki jobban az összes ma kapható SUV-nál, a Jimny még mindig valódi terepjáró, akármennyire is igyekeztek ezt titkolni előlünk a tokaji bemutatón. Mindössze dűlőket másztunk meg vele, és egyedül az eső miatt undorító, cuppogós mocsárrá ázott borvidék vitt valami izgalmat menetbe. A Jimny képességeiről sokat elárul, hogy még szétázott dűlőn sem kérte az összkereket, könnyedén haladtunk hátsó hajtással.

Sokáig nem értettem, hogy a Jimny (esetleg Samurai) miért vált ki minden egykori tulajból könnybelábadós szemű nosztalgiázást, de most már megvan. A Jimny a terepjárók Mazda MX-5-öse, hiszen ahogy a Mazda megadja a sportautózás valódi élményét kicsiben, olcsón, úgy a Jimny a valódi terepjárózás legjobb ár/érték-arányú kapudrogja. Oké, persze, a Jimny 5,3 millió, Lada Niva 4x4 meg van 3,5-ért is, de azzal a szomszéd kerületbe nem indulnék, nem hogy a vadonba.

És nem is kell feltétlen hatalmas triálozásokra, vagy szélvédőig érő vizesárkokra gondolni, a Jimny egy traktorokkal kijárt földúton is hatalmas poén. A kaszni idegesítő billegése értelmet nyer, a pattognak a pufók a kerekei, és csörtét mérgesen, közben az ember képén ott a letörölhetetlen vigyor. Az autó csúszkál, dobál, és emiatt gépészkedni kell, de csak olyan pont jól, hiszen nem egy komoly, nehéz dolgot kell megtartani. A golyópályás kormánymű amúgy is csak irányt szab meg, ha 5-5 centiket mozdítunk a kormányon, az autó ugyanúgy egyenesen megy tovább.

Egy ilyen kellemes csapatásnál bocsátja meg az ember az épített úton való szerencsétlenkedést, a Jimnynek ez való, az aszfaltot elhagyva ér haza. A váltó mögött ott a felező, a kapcsolható összkerékhajtás, a kis kart átkattintva érezni, hogy valami súlyos mechanikát toltunk arrébb. És valószínűleg ez a trükk, hogy robusztus alvázon és futóművön, masszív hajtáson ül egy könnyű autó, ezért nem tűnik egy pillanatra sem abúzusnak a tökön-paszulyon átzúzás. Autópályán valamivel 9 liter felett, országúton 8 alatt kért az automata, simán elhiszem, hogy a kézivel lehet fogni 3-4 decit. 

Se dízelmotor, se hibrid, de még turbó sem lesz belőle, ez az 1,5-ös szívómotor van, és slussz, tehát meg lehet előlegezni neki a tartósságot. Érdekes viszont, hogy mechanikus diffizár nincs, az ESP kerekek fékezgetésével oldja meg nyomatékátvitelt. Egyszer egy morózus traktoros bácsi mondta, hogy a diffizár arra jó, hogy a városi suttyó oda is bemenjen, ahonnan már a traktor sem húzza ki, mi sem éreztük hiányát a sárban, pedig utcai gumin mentünk. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy mire lehet képes rendes gumikon.

A beltér kicsit visszafogottabb show, mint a külső dizájn, de a műszerfal két négyzetes műszere kifejezetten jópofa. Ugyanakkor a kamu imbuszcsavarok műszerfalszerte már nehezen megmagyarázhatók, erre a fajta álpózerségre nincs szüksége az autónak. Ezeken felül a szokásos Suzuki-elemeket kapjuk, Ignis-kormány, Swift-infotainment és -klímapanel. Az alapmodellben (GL) a klíma manuális, és nincs infotainment, csak hagyományos rádió, ami viszont bluetoothos. A másik felszereltség a GLX, itt már van nagy színes kijelző, digitális klíma, és ennyi, viszont a ráfutásgátló és a sávtartó alapáras. A GL akciósan 5,4 millió forint, a GLX 6, viszont, ha a GLX-et automatával kérnénk, az már 6,4.

A best buy egyértelműen a GL, annak még a lemezfelnije is dögös, és minden benne van, ami ebben a műfajban kellhet. A Jimnynél nem is az a kérdés, hogy jó-e, mert jó, sőt, ha a terepjárást onnan nézzük, hogy valami kicsi, fordulékony, és könnyű, akkor talán a legjobb. Inkább azon kell elgondolkodni, hogy valójában kell-e. Mert igen, nemtől, kortól, szexuális beállítottságtól függetlenül elképesztően szerethető forma, viszont csak úgy élni vele, nem olyan kényelmes.

Egyfelől ott a már emlegetett imbolygó-rázó futómű, meg a hely sem olyan nagy: elöl még oké, de hátul 180 centi felett erősen klausztrofób, ráadásul ilyenkor a csomagtérbe is csak egy vékonyabb pénztárca fér. Látszik, hogy a hátsó padot arra találták ki, hogy ledöntsék síkba, és az erdész rádobja a láncfűrészt. És ez a lényeg: ha az ember autót keres, minden létező szempontból jobban jár egy 5 millióért vásárolt Dacia Dusterrel. Ha véletlen elénk ugrik egy saras emelkedő, vagy sziklás földút, a Duster megoldja, a használat maradék 99%-ban pedig sokkal élhetőbb, tágasabb, kényelmesebb dolog. Kevesen gondolkodnak így, a Jimnyre akkora az érdeklődés, hogy ha most rendelnénk egyet, 6-8 hónap múlva szállítják, mindenhol hiánycikk. 

A Jimnyt csak akkor szabad megvenni, ha az embernek nem kényszer, hanem vágy a terepezés. Nem azért megy ki egy zerge járta útra, mert arra van dolga, hanem mert arra akar menni, mert élvezi a terepjárózást. Ha forint alapon nézzük, erre a Jimny tökéletes, az meg ahogy kinéz, tulajdonképpen ajándék.