Teszt: Seat Leon 1,6 TDI - 2013.

A vaktesztre esett be hozzánk az új Leon, amelyet korábban még nemigen láthattunk közelebbről, így itt is fogtuk egy kicsit alaposabb vallatásra. A kis dízelmotoros, kéziváltós ötajtós pont az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó változata, céges- és magánautónak is ilyesmit keres, aki manapság új alsó-közepes ötajtóst venne. Így eleve érdekes, mit kínál a Volkswagen Csoport azoknak, akik nem szeretnék megfizetni a Golf egyértelmű felárát, vagy csak valami másra vágynának. Ráadásul rég nem ültem Seatban, viszont az elmúlt években figyelemmel kísértem a márka küzdelmét a puszta létért, így kíváncsi voltam, mit is szánnak utolsó szalmaszálnak a spanyol márka számára.

Képen persze láttam már a Leont korábban is, de egy fotó sokat csalhat, előfordul, hogy az autó élőben sokkal mutatósabb a gyártók profi fényképészeinek minden igyekezete ellenére is. Itt azonban inkább az ellenkezőjét éreztem: az új Seat még semlegesebb így szemtől szemben. Nem csúnya, de nincs is benne semmi izgalmas. A sors úgy hozta, hogy valamelyik reggel egy Alfa Romeo Giulietta mellett találtam helyet a parkolóházban, és a kontraszt mellbevágó. Az Alfa mellett konzervatív, konfliktuskerülő formának tűnt a Leon, annak ellenére, hogy a Volkswagen világában a spanyol márka töltené be a latin szerető szerepét.

Ez a legnagyobb bajom az aktuális Seat-formavilággal. Mintha a Volkswagen csoportnál egyáltalán nem éreznék, hogy a spanyol autókat épp a külsejük különböztethetné meg a cég többi termékétől. Szándékosan ingerszegény autónak ott a Volkswagen paletta, praktikusan egyszerűnek a Skodák, aprólékosan kidolgozott sportzakó-eleganciát pedig az Audi kínál mindenféle méretben és fazonban. Ebben a kínálatban egy újabb visszafogott márkára semmi szükség, de mintha a formatervezők már megszokták volna a céges járom nyomását a nyakszirtjükön.

Persze a szándék azért látszik, ha máson nem is, a Leon hátsó fertályán, hiszen az kiköpött az Alfa Romeo Breráé, csak valamivel egyszerűbb előadásban. Lehet, hogy nem is véletlen az egybeesés, hisz az olasz sportkocsi terveit az Italdesign stúdió készítette annak idején, amelyet azóta bekebelezett a VW birodalom. Máshová viszont még ennyi sem jutott. Az autó kontúrja még mindig magán viseli azt az egyterű-jelleget, amely a Seatot néhány éve romlásba döntötte, a levél-forma oldalsó ablakvonal utoljára tíz éve hatott újdonságnak a Mazda 3-as első generációján, a Seat egyenorr pedig már akkor sem volt érdekes, amikor először láttuk az Exeón. Azt ezzel együtt sem állítanám, hogy a Leon kellemetlen jelenség lenne, egy VW Golfnál mindenképp jobban néz ki, de túl kevés benne a latinos temperamentum. Inkább olyan... német.

Belül nagyjából ugyanez a helyzet: látható a tervezők igyekezete, ha másutt nem is, a műszerfal trapéz-formáján, vagy az ajtók felső peremén végigfutó élen. Jól találták el a krómdíszítések és a zongoralakk-fekete arányát is, de nagyjából itt véget is ért a mozgásterük. Szabványelemeket kellett felhasználniuk, szabványos elrendezésben. Aki ült már bármilyen VW termékben, bekötött szemmel megtalál mindent, amit nyilván örömmel tapasztalnak majd a német autókhoz szokott tömegek, de a kreativitásnak nyilván nem tesz jót az egységesítésnek ez a foka.

A belső tér anyagait nézve egyáltalán nem egységes a kép. A műszefal például kellemes tapintású, puha műanyag, a kormányon és a váltógombon pedig bőr feszült a tesztautóban. Az ülések kárpitja viszont elpusztíthatatlannak tűnő, de kellemetlen tapintású gyöjngyvászon-féleség, és a váltó környékén, illetve annál lejjebb pedig egyre több a kemény műanyag elem. Az illesztések németesen precízek mindenütt, legfeljebb a mozgó kapcsolók működésén érezni, hogy ez mégsem Volkswagen.

Ha el akarnám helyezni a Leont pusztán a belső tér minősége alapján, valahová a japán és koreai autók közé kerülne. Egyáltalán nem rossz, sőt, de arra azért ügyeltek, hogy házon belül ne legyen ellenfele a drágább márkák modelljeinek.

Ami a használhatóságot illeti, a közepes Seat kellemes meglepetésnek bizonyult. Bár nem hat különösebben nagynak, öten kényelmesen lehúztunk benne több mint kétszáz kilométert egy huzamban, anélkül, hogy bárki fáradtságra panaszkodott volna, a 380 literes csomagtartó pedig épp elég volt a család összes holmijának.

Belül a legjobban talán az autó fedélzeti számítógépe tetszett. Az egyszerű megközelítés, ami a formatervben nem mindig szerencsés, itt igazi áldás: ízléses, áttekinthető grafika és azonnal érthető logika jellemzi. Az egyetlen idegesítő szolgáltatása a fogyasztási tippek nevű súgórendszer. Aki húzta már fel magát az MS Word átkozott Office Segéd szolgáltatásán, tudja, miről beszélek. A legváratlanabb pillanatokban felbukkanó kéretlen jótanácsok, például ilyesmik, hogy “válts magasabb fokozatba, hogy csökkentsd a fogyasztást”. A szoftver azonban annyira jó felépítésű, hogy első próbálkozásra, fél perc alatt megtaláltam, hol lehet kikapcsolni az idióta tanácsadót.

Menet közben mutatta meg a Leon az igazi arcát. Kíváncsi, milyen? Lapozzon!