Teszt: Pobeda - 1950

 

Hús-vér Pobedánk (pobjedának ejtendő, jelentése: Győzelem), vagy ha úgy tetszik, GAZ M20-asunk (Molotov Dvadcaty) restaurálatlan darab. Állami autó volt, sokszázezer szolgálatban töltött kilométer után hűséges sofőrje vette meg. Járt vele egy darabig, aztán eladta és harmadik tulajdonosától került mostani helyére, a veteránparadicsomba, ahol türelmesen várja a boldog feltámadást.

A Pobeda középszintű állami vezetők, téeszelnökök, párttitkárok és hasonló potentátok szolgálati autója volt - no és persze a különböző hatóságok, például az ÁVO használták előszeretettel. A kasztni 4,665 méter hosszú, 1,695 méter széles és csaknem 1,6 méter magas, a tengelytáv (2700 mm) pedig megegyezik a mai középkategória átlagával, az előző Passat kerékközéppontjai is csak három milliméterrel vannak távolabbra egymástól.

A kocsival nemcsak az Andrássy út 60-ba lehetett foglyot szállítani a szilárd burkolatú pesti utcákon, de a vidéki körömszaggató kiküldetést is kényelmessé tette az elöl 21, hátul húsz centis szabad magasság (nemcsak befotózni tudtam, akár be is fekhetek alá), és az elöl független felfüggesztésű futómű, illetve a hátul merev hídon, de lágy hosszanti laprugókötegeken nyugvó tömeg. Ami 1350 kilogramm.

Szeretem a régi vasakat és elismerem a néhai autótervezőket, de a ferdehátú, zárt Pobedát nem tudom szépnek látni. Valami nincs rendben az arányaival, talán túl kevés az üveg, talán túl magas az övvonal, nem tudom, de az autóban van valami eredendő esetlenség, nehézkesség. Az viszont érdekes, hogy az 1945-ben debütált forma semmivel sem tűnik korszerűtlenebbnek, mint a jóval későbbi, '58-as tervezésű púpos Volvóé, ami pár hete fordult meg a kezeim között.

Sok mindenre hasonlít a '40-es évekből

Részleteiben viszont szeretem. Tetszik látható módon koncepciózusan kialakított orrán az öt, lefelé egyre szélesebb krómcsík: embléma, hűtőrács felső kerete, két díszléc, majd a jókora lökhárító. Tetszik az osztott szélvédő és a nyugalmi helyzetükben kifelé mutató ablaktörlők. Tetszenek az egyszerű, de szépen formált krómkilincsek.

A tanksapka szemérmesen elbújik a sárhányó lágy domborulatában, de a csomagtérfedél lemezének ívét, harmóniáját két szép és egy ronda függeszték töri meg. A kilincs szép, krómozott és tekerni kell, úgy nyílik, mint a régi kétszárnyú ablakok. A stilizált szárnyak közé illesztett féklámpa szintén valóságos képzőművészeti alkotás. Azt viszont, hogy mi vitte rá a tervezőket, hogy egy darab laposvasból hajtogassák ki minden idők legigénytelenebb rendszámtábla-tartóját, nem tudom megérteni.

 

Ja, igen, A féklámpa. Egy korhű Pobeda sok mindenben nem teljesítené a mai műszaki előírásokat. Régen egy féklámpa is elég volt, a két szélső hátsó lámpa pedig egyaránt betöltötte a helyzetjelző és az index funkcióját, kanyarodáskor pirosan villogtak. Az első indexek pedig fehérek voltak.

Létezett padlóváltós generáció is

A kabinban már látványosabb dúlást végeztek az évtizedek. A legszembeötlőbb a borostyánszínű műanyagdara a padlón, ezt először nem is értettem. Aztán amikor göröngyösebb útra tévedtünk és a fejemre is kezdett hullani a nemes anyag, felnéztem és megértettem. A vidámra színezett áttetsző napellenzőt teljesen megette az idő, ez a kis műanyagtábla hullatta vérét ilyen látványosan. A kárpit sem az már, aki volt, a kormánykarima is elmállott már, ezt egy leleményes restaurátor fával pótolta, de tervezi, hogy lefesti, hogy műanyagnak látsszon.