ország sorozat

„Nincs vége ennek a filmnek, elkezdődött 40 évvel ezelőtt, és ma sincs vége” – mondta Faludi Sándor, a Másfélmillió lépés Magyarországon hangmérnöke a sorozat negyvenedik évfordulója alkalmából készített dokumentumfilmben. És valóban, a Gyenes Károly Ércnél maradandóbb című alkotásában elhangzó mondat igazsága megkérdőjelezhetetlen: kevesen vannak, akik ne hallottak volna az Országos Kéktúráról és Rockenbauer Pál művéről. 

A Másfélmillió lépés Magyarországon (a teljes sorozat ezen a linken megtekinthető) elkészítése nem volt könnyű feladat, a túraútvonal végigjárása hatalmas előkészületeket igényelt: maga Rockenbauer Sáfrány Józseffel a forgatás elindulása előtt már egyszer végigment a kéktúrán. Mielőtt azonban az előkészületek elkezdődhettek, le kellett küzdeni a Magyar Televízió bürokratikus akadályait.

Szívügye volt az ismeretterjesztés

Amikor a Másfélmillió lépés Magyarországon ötlete először fölmerült – hogy kinek a fejéből pattant ki, az vitatott kérdés: Rockenbauer szerint tőle, mások szerint Peták István szerkesztőtől származott –, Rockenbauer már évek óta a Magyar Televíziónál dolgozott. Miután ugyanis 1956-ban lediplomázott az ELTE Természettudományi Karának földrajz-biológia-kémia szakán, azonnal a tévéhez került (ez volt első és egyetlen munkahelye). Számos ismeretterjesztő műsort készített, köztük több nagyobb filmet is. Például a Levante vizén című expedíciós filmsorozatot, amelynek alapanyagát három hónapon keresztül vették föl a Székesfehérvár nevű magyar kereskedelmi hajó fedélzetén a Földközi-tengeren – erről az útjáról könyvet is írt, Szívességből a mediterránban címmel.

Következő nagyobb projektje az A Déli-sarkvidéken jártunk volt – az ötrészes sorozattal Rockenbauer egyik régi álma valósult meg: egy szovjet kutatóhajó fedélzetén eljutott a Déli-sarkra, sőt, repülővel még a Vosztok állomást is meglátogathatta. Ekkor ismerkedett meg Szabados Tamással, aki innentől szinte állandó társává vált – ő lett a Másfélmillió lépés egyik operatőre is.

Az 1970-es években dokumentumfilmet forgatott a magyarországi kisvasutakról, majd 13 részes világjáró sorozatba kezdett, Napsugár nyomában címmel. Noha az alkotás nemzetközi elismerést is kapott, Rockenbauer számára csalódás volt a végeredmény: a film képminősége a nyersanyagok miatt rosszabb lett a várnál. A Másfélmillió lépés előtt még egy nagyobb műve jelent meg: a Jöjj, nézd a Kilimandzsárót!, amely az afrikai hegy megmászását dokumentálja. A sportteljesítményt komoly előkészületek előzték meg:

Nem volt pénz a sorozatra

A kéktúráról szóló sorozat ötlete 1977-ben vetődött föl, ám először forráshiány miatt elutasították. „Először az volt a terv, hogy az Ifjúsági Osztályon csináljuk meg ezt a sorozatot »Fiatalok, induljatok!« címszóval. Elkészítettük a műsortervet, a költségvetést, a film nyersanyagszükségletét. Viszont

a forgatáshoz tizenhatezer méter színes negatív filmet kértünk, ami akkoriban a legdrágább volt, és az egész főszerkesztőségnek nem volt ennyi az éves kerete.

Úgyhogy azt mondták, hogy sajnálják, mégsem tudják vállalni, mert ha elvisszük az egész főszerkesztőség színes negatív keretét, akkor nem készülnének gyerekjátékfilmek” – mesélte 2008-ban Peták István szerkesztő. Egy szerencsés véletlen azonban közbeszólt. Akkoriban ugyanis Nagy Richárd volt a televízió elnöke, aki nagyon szeretett vadászni. Ezért azt akarta, hogy készüljenek vadászműsorok – amihez létrehoztak egy szerkesztőséget, a Naturát. „De ha ez egy természetfilmes szerkesztőség, akkor evidens, hogy a főszerkesztője csakis Rockenbauer Pál lehetett. Pali először nem akarta elvállalni ezt a vadászdolgot, mert nem szerette a vadászokat, aztán mégis odaállt Nagy Richárd elé, hogy vállalja a Natura szerkesztőséget, hogyha megcsinálhatjuk a Másfélmilliót, aminek ez és ez a pénzigénye, filmnyersanyag-igénye, vágókapacitás-igénye.

És Nagy Richárd mindenbe belement.”

– emlékezett vissza Peták. Így elkezdődhettek az előkészületek. Noha a sorozat epizódjai, jelenetei sokszor spontánnak tűnhetnek, Rockenbauer Pál és Sáfrány József 1978-ban végigjárták az útvonalat, és pontos tervet készítettek. Amikor a csapat 1979. július 31-én elindult a Zempléni-hegységben lévő Nagy-Milictől, már tudták, hogy melyik falusi háznál, templomnál, útkereszteződésnél állnak majd meg.

Súlyos hátizsákokat cipelve járták be az országot

Persze azért nem ragaszkodtak mindenek felett a tervekhez. Ahogy az egyik stábtag, Tolnai Ferenc fogalmazott: „mindig megvolt a szabadságunk arra, hogy ha látunk valami csodát, belevehessük a filmbe. Például egy zempléni, fazekasairól ismert faluban egy férfi éppen a pincéjét mélyítette, és az sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint megszólaltatni még egy fazekast.

A tévések úgy fogalmaztak, mindig fel kell készülni arra, hogy szembejön az angol királynő.”

Forgatni és túrázni azonban nem volt könnyű egyszerre. „A forgatás volt az első, azt meg kellett csinálni. Ha hajnali felvételt készítettünk, utána lehetett reggelizni. Íratlan szabályok szerint éltünk. Akkor feküdtél le, amikor akartál, akkor keltél, amikor akartál, de reggel hétkor mindennap el kellett indulni” – mondta Tolnai, aki a sorozat talán legikonikusabb tárgyát, a távolságmérő kereket kezelte. A szerkezetet Orbán László, a Pilisi Parkerdő Gazdaság nyugdíjasa készítette – azután ajánlotta föl a stábnak, hogy kétszer végigjárta vele a Pilis turistaútjainak mintegy nyolcszáz kilométerét. Tolnai akkoriban a postánál dolgozott hálózatszervezőként, és egy megfelelő pecsétekkel megtámogatott kérvény kellett ahhoz, hogy elengedjék 76 napos fizetés nélküli szabadságra. Rockenbauer felkérésére azonnal rábólintott:

„Amikor megkérdezte Pali, volna-e kedvem végigtolni a kereket, azt mondtam neki, én akár egy döglött kutyát is végigrángatok az úton, csak velük tarthassak.”

A stáb tagjai számára még nem álltak rendelkezésre olyan felszerelések, mint amiket a mai túrázók magától értetődőnek tekintenek. Csehszlovák sátrakban aludtak, derékaljul nehéz szivacsok szolgáltak, a hideg ellen Bánhidi István miskolci túrázó saját gyártású pehelyhálózsákjai segítettek. Súlyos felszereléseket kellett cipelniük, a vázas hátizsákokból akadt szovjet Jermak és japán változat is – meglepő módon az előbbi jobban bírta a strapát.

Nem volt könnyű feladat a filmezéshez szükséges berendezések megóvása sem. „Az esztramosi barlang függőleges járatán ereszkedtünk le a felgyűlt karsztvízből kialakult, negyven méter mély tóhoz. Vastreplivel megerősített hungarocell tutajon lehetett közlekedni. Stenszky Gyula operatőr mászott le, rosszul lépett a párkányon, a nála lévő kamera kibillent a bőr általvető tokból, és a vízbe esett. Hallatlan reflexszel utánakapott, és kirántotta a tóból a süllyedő gépet. A szálláson miszlikre szétszedtük. Az ütés miatt az egyik kazettafedő deformálódott, az anyag fényt kapott, slejeres lett, emiatt a következő év júniusában vissza kellett mennünk, és néhány jelenetet újra felvettünk” – mondta Heincz László világosító.

Különleges látásmóddal rendelkezett

Az akkor 21 éves Heincz és Rockenbauer között különleges kapcsolat alakult ki. „Azt hiszem, kettőnk első igazi közellépése akkor történt, amikor a Bakonyban, a Bodajk–Isztimér túra napján már jól benne voltunk a délutánban, és a szovjet légierő Fehérvárról kiindulva ott repkedett a fejünk fölött. Önkéntelenül … az Egri csillagokból idéztem Dobó kiáltását: »Isten nevében: tűz!«

Palival ettől a mondattól kezdve felváltva idéztünk oldalakat a regényből”

– emlékezett vissza. A világosító számára még egy szempontból meghatározó volt a sorozat: az utolsó forgatási napon, Kőszeg-hegyalján ismerkedett meg későbbi feleségével, aki akkor főiskolásként csatlakozott a csapathoz.

A sokszor cudar körülmények, a nem megfelelő felszerelés mellett legalább akkora problémát okozott a stábnak, hogy spórolni kellett a nyersanyaggal. Akkoriban egy játékfilmnél általában 5-6-szoros túlforgatás volt a megszokott, egy természetfilmnél 4-5-szörös. A Másfélmillió lépésnél 3-szoros mennyiséget engedélyeztek. Ennek ellenére voltak alkalmak, amikor az operatőrök úgy érezték, muszáj rugalmasnak lenni. Szabados Tamás visszaemlékezése szerint:

„amikor Rockenbauer valami különlegességet tapasztalt, láttuk rajta, csillog a szeme, máshogy beszélget a vele szemben álló emberrel”.

Rockenbauer természetessége, őszintesége átitatja az egész sorozatot. Munkatársai szerint egészen különleges látásmóddal rendelkezett. Ahogy az operatőr fogalmazott: „volt velünk valaki, aki másként látta a világot. Rockenbauer Pál valószínűleg soha nem mondta ki azt a szót, hogy haza, mégis az egész filmsorozatból sugárzik a hazaszeretet. Mit jelent ez? Ha bemegyünk egy faluba, megtaláljuk a tanítónőt, aki a gyerekeknek kincset tud átadni. Azt az öreg bácsit, aki furulyát farag, azt a gazdát, aki a gyümölcsfáit különös gonddal kezeli. Azt a papot vagy tanácselnököt, aki igazán közel van az emberekhez.

A másképpen gondolkozó emberek hazafisága, értékei domborodnak ki a filmben.”

Noha a kéktúra népszerűsége Rockenbauernek köszönhető, a Szent István Vándorlás útvonalát Strömpl Gábor tervezte meg – ez lett az Országos Kéktúra kiindulási alapja.