Most viszont szombat reggel van, ilyenkor szeretek pontot tenni a heti edzések végére egy kis kardióval, de indulnom kell, nem szürcsölhetem tovább a mandulatejes fair trade lattét… vicceltem, frissen őrölt kávé illata könyököl rá a pultra, tisztességes presszó, gondolatnyi tejjel. Ha már felébrednek a kirándulni vágyó budapestiek vagy a délelőttöt plázákban töltő influenszerek az Instagramról, akkor már az idegtépő forgalomban ülve, a Harman Kardonon szólva lepörög a napi adag podcastem, a futógépen meg szamárfülesre böngészhetem a Spotify-t és az Apple Musicot, hogy legyen miből lendületet generálni.

Gyorsan bedobom a tegnapi cuccokat a mosógépbe, meg hozok úgy shakert, mert ennek itt fehérje szaga van. Eszter mindig látványosan undorítónak találja, szóval előzékenyen kiöblítem, mintha az segítene rajta. Egyébként is minden narancsos BCAA ízű már benne. Kéne vennem újat, párszáz forint, de azért bosszant a havonta kihajított műanyag kacat. A fürdőszoba felé beleakadok a biciklibe, nyilván eldől a nyomorultja, a kormány vége felszántja a szekrény ajtaját. Visszaállítom, hallom a mozgolódást a hálóból. Na, most kell elindulni basszus, de rohadt gyorsan, mert még kiderül, hogy hazafele kell valami a boltból. Szombaton, érted! Álljak a sorba valamiért, amit felhozhat a futár is. Én már bevásárolni csak home officeba’ vagyok hajlandó, a hatos vizeket pedig a bejárattól a hűtőig vinni, válogassa más a zöldebbik brokkolit.

Kicsit rongyos már ez a kiemelő filc narancssárga Nike futócipő, de bedobom, mert a Metcon tényleg csak statikusan jó, amikor a súlyokat emelgetem. Megragadom a nagy fekete pompomot a púderszínű Michael Korsban, ott fityeg rajta a MINI kulcsa. Annyira aranyos az egész ezzel, hogy olyan mint egy token a dodzsembe. Tulajdonképpen most is csak egy menet lesz a teremig. Elmosolyodok, mert ettől az apró kerekded bucitól rögtön jobb kedvem lesz, és nem kell kiállni a garázsból BMW-vel, erre a pár kilométerre biztosan nem indítom be a 330-ast. Értem, hogy bringázni kéne, de novemberben ráfagy az arcomra a szakállolaj, és inkább tekerek a fák között, mint küzdök az életemért az autósok között.

210 liter a csomagtartó, ami gyakorlatban két soványabb kabinbőrönd, amikor találunk olcsó jegyet Barcelonába, hétvégente pedig egy közepes sporttáska tölti meg. Azért van lehajtva a hátsó ülés, amikor Parndorfból jön Eszterrel a temérdek ruha. Mivel lábtér nem sok van, ezért a hátsó pad is sokkal inkább egy igényesen kárpitozott csomagtér, akár egy 911-esben. Borfesztivál után másztam már be hátra - a középső pohártartónak estem neki sípcsonttal -, de ahhoz kell egy 180 centi alatti első utas és némi jóindulat. A kétrészes panoráma üvegtető viszont a MINI egyik legjobban elköltött 332 ezer forintja, ami miatt ez a kevéske hely is kellemesen világos lesz. Nyáron, lehúzott ablakokkal pedig közel kabrió élmény, csak ebből a csukott tető ellenére mindig remek körbe a kilátás.

Pittyegnek a radarok, mert közel van a nyers beton virágláda, de látom a tolatókamerán is, mert tűéles a képe és pontosan olyan HDR filteres hatása van, mint a BMW-ben, csak itt nincs háromdimenziós nézet. 3,9 méternyi jól belátható Cooperhez már ez is bőven elegendő segítség, de azért rükvercbe kapcsolva a tükröt előzékenyen lebillenti, nehogy megpadkázzam a 17 colos felniket, amik úgy ragyognak alatta, mintha Swarovski karkötőkön gurulna.

Tündérien gömbölyű az egész autó, ahogy néz a feketével kihúzott kerek fényszóróival meg csücsörít a fénylő fekete rúzsos szilikon szájával, abban van valami egészséges, felhőtlenül vidám önkritika. A részleteit nézhetjük giccsesnek is, de sokkal inkább merészen magára aggatott, csillogó vagy világító bizsuk, mint a Union Jack mintás hátsó lámpa.

Divatcikknek csúfolják - fránya előítéletek -, pedig nem a BMW csinált trendi retróautót a Mini nyomán, hanem már Sir Alec Issigonis apróságából is készültek olyan verziók, amik távol álltak az eredetileg kitűzött megfizethető kisautó szerepétől. 7,1 milliótól indul a fapados, de mire ráfújják a félszáraz glett szürke metált, automatán kapcsolgató LED lámpa teríti este a fotonokat eléd, Nappa bőrkormányt markolhatsz és nagykijelzős fedélzeti rendszer világít a középkonzolon, meg váltogat az automata (599 ezerért), addigra simán túlszalad a 10 millión.

Tömény büszkeség süt az árcédulából és abból, hogy csupa nagybetűvel MINI-nek hívják, de jobban megadom a bő 10 milliós Coopernek a prémium hangulatot, mint a Bentley Bentaygának 100 millióért. Ha cikiznek miatta, csak annyit mondok: nézd csak meg, a MINI-ben csak néhány BMW kapcsoló van, azokat is gondosan eldugták, még a pedálok és az ülést állító karok is illeszkednek a lekerekített elemekhez, láthatóan ide rajzolták őket. Kis korláttal választják el a krómozott billenőkapcsolókat, a képernyő körül futkosó fények pedig akár egy zenegép, mindez egy butikhotel hangulatú belsőben. Majdnem annyira angolos, mint egy rész a Mr. Beanből, félbőr ülésein is mennyire jól mutat már a szürke tweedzakó betét. Ügyesen bántak a műanyagokkal is, mert a tapogatott részeken puhák és szép textúrájúak, lentebb már karcosabban szólnak, ha bedobom a kaputávirányítót az ajtózsebbe.

Sok a csillivilli, de nem megy a használhatóság rovására, vannak benne rendes tárolóhelyek, amiben rengeteg apró kacat elfér. A fedélzeti rendszer az iDrive egyszerű logikája mentén épül, van hozzá pár gyorsgomb a tekerős kontroller mellett. Én inkább így használom, mert az ujjlenyomatok láttán rögtön a kezembe ugrik a mikroszálas törlőkendő. Most sem bírom ki, a következő lámpánál előveszem a kesztyűtartóból. Ha valamire nem vesznek rá mégegyszer, az a plexi lapra vetítő kamu head-up kijelző, a másik a digitális óracsoport. Ami valójában egy haszontalan kijelző (nem tud többet, mint a sokkal gusztább analóg), oldalán egy valójában mutatós fordulatszámmérővel.

Könyöklőjében ott a vezeték nélküli töltő, de az macerás helyen van, inkább kábelen dugom az iPhone-t, az USB csatlakozó ott van a középkonzol alján, a telefont pedig bedobom a szemceruza mellé a pohártartóba. Igazából felesleges, mert 57%-on vagyok, az Apple CarPlay meg vezeték nélkül csatlakozott mire beültem, de pont az ilyesmi miatt nem tudok megbarátkozni az elektromos MINI-vel sem. Hatótávpara, applikációk a töltőoszlopokhoz, várakozás. Pedig mióta nem durrog olyan lelkesen a Cooper S, azóta a villanyos Cooper SE áll talán a legközelebb szellemiségében az eredeti Minihez.

Kedvesen morgós hanggal üdvözli a reggelt mind a 1,5 liter és a három dugattyú, a kidörgőjéből amolyan gyerekmese szinkron lecsengésű, nagytengelyes V8-ra emlékeztető purrogás jön. A páratlan hengerszám örömteli tónusai hamar eltűnnek, onnantól halkan viszi a MINI-t a 220 Nm. Alacsony fordulaton, észrevétlenül váltogat a 7 sebességes, duplakuplungos automatája, mert már 1400-tól nyomatékból vidáman szalad a kis Cooper. Négy sarkában vannak a kerekei, a futóműve (elöl MacPherson, hátul igényes független) pedig épp annyira kemény, hogy összehúzom magam a Váci út aszfaltjának keresztbordái előtt, de nem vág oda annyira, mint a JCW, hogy kiessen a kezemből a félig elfogyasztott fehérjeszelet.

Annyira örömtelien közvetlen a kormányzása, olyan magától értetődően stabil, hogy nagyon vigyorgok, hiszen most cikáztam végig három autót vállalhatatlanul, mintha aranyat vinnék Az olasz melóban. Araszolással és bosszankodással a sűrű forgalomban is megállt 9 liternél a fogyasztása, az M1-esen tempomattal haladva pedig lecsúszik 7 l/100 km alá. Pont ezért szoktam a hosszabbik úton menni hazafelé, mert a 8,1 másodperces 0-100 nem mutatja meg, mennyire jó érzés vele simán csak váltott kanyarokba dobálva autózni. Olyankor azt érzem, hogy viccesen elemelkedő ívbelső hátsó kerékkel simán eltáncolnék vele két gyorsuló Tesla között egy tetszőleges ívben.

Ahogy megállok a pirosnál, érzem a csalódott tekintetet a mellém guruló fehér X6-osból, hogy hiába a hetyke antennás MINI, nem egy angyali tekintetű csaj dúdolgat felszabadultan az ablakon túl. Vigyázni kell ezekkel a sztereotípiákkal. Előre billentem a fejem, hogy a meredek szélvédő felett benyúló tető ellenére is lássam a lámpát. Zöldre letiprom az ovális gázpedált és harapós kipörgéssel megindul a MINI. Sportban már rájátszik kicsit váltásokra, 4000 környékén némileg alábbhagy a lelkesedése, onnantól inkább csak a háromhengeres darálás kerekedik picit a hangszigetelés fölé. Ritka az ilyesmi, mert még az autópályán is csak a tetőoszlopoknál susog a menetszél a két zeneszám közötti szünetben.

Mindig nehezen hiszem el, hogy ez pontosan ugyanaz az keresztmotoros UKL platform, és pontosan ugyanaz a B38-as motor, ami a 118i-ben, mert míg a BMW egy igazán unalmas, végtelenül depresszív autó, addig a MINI Cooper egy nagyon jól szervezett buli, ízléssel újrakevert régi számokkal. Na, ezért megyek majd haza Dobogókőn át, ha elengedett a futógép.