Öt héten keresztül hasított a legkülönbözőbb terepviszonyok között ez a W123-as 240D, amivel Dávidék indultak a Budapest-Bamako Rallyn. Megjárta az európai autópályákat, a zötyögős afrikai szakaszokat, a Szahara dűnéit és az itt-ott leszakadt utak vállalhatatlan kerülőit. A technika 48, a konkrét autó 43 éves, és bár csipegeti az olajat, nagy pofonokat is kapott, mégis köszöni, de vörös homokkal fedve is jól érzi magát. Ha nekem nem hiszel, gyere ki a Parkoló Parádéra, ülj bele és te is meglátod.
Egy benzinkúton találkoztunk Dáviddal, aki nemrég ért haza a Budapest-Bamako Rallyról. Nem volt nehéz egymásra találnunk, hiszen az csipkebogyó-piros (504) Mercedes fekete dögterelővel és tisztes méretű szúrófényekkel Veszprém közepén már távolról vonzza a tekintet. A tetőcsomagtartó a marmonkannával, leszíjazott pótkerékkel és homokvasakkal csak hab a tortán. Azonnal tudtam, hogy izgalmas tesztnek nézünk elébe.
A bamakósok többsége évekig csak álmodozik és tervezgeti az indulást, mire végül belevág. Ezzel szemben Dávidnak esze ágában sem volt nevezni a közel tízezer kilométeres futamra, végül egy barátja, Gábor beszélte rá. De a barátnak nem volt könnyű dolga, Dávid elmondása szerint azon a bizonyos 2022 év végi napon úgy 15 alkalommal hívta fel a nevezés kapcsán, a végén már a telefont sem akarta felvenni neki. Aztán jött a mindent fejtetőre állító utolsó hívás, ami már nem is a Bamakóról szólt, hanem egy füles volt a Tihanyban pihenő W123-as Mercedesről. És ha van a világon valami, ami átkapcsolja Dávid agyában azt a relézett, öreg műanyag kapcsolót, na az az öreg Merci.
Szóval ez már kellőképpen megmozgatta főhősünk fantáziáját, bár a 123-as csak a túra óta érdekli, eredetileg a kockalámpás C124-ért volt oda. De hát nincs mit tenni, a zöldséges rég klasszikussá érett, ráadásul elég olcsón is adták, mint később kiderült, nem véletlenül. A terv az volt, hogy megnézik, és ha öt év után is indul, hazaviszik. De hogy egy öreg dízel Merci ne indulna? Ezt ők se gondolták komolyan. Végül kellett egy új akku, némi gázolaj, és percekkel az érkezés után már szólt is a klatyklatyklaty. Megvették.
Gábor – a bizonyos jóbarát – ekkor még a taktikai lapítást választotta, a Bamakóról jó ideig szót sem ejtett. A terv sokkal inkább az volt, hogy egy egészséges, jó állapotú W123-as Mercedest faragnak belőle. Különböző szakemberek hónapokig csak vágtak, hegesztettek, küszöböt és padlólemezt cseréltek, vagyis eltüntették a 123-as legjobb barátját, a rozsdát.
Idővel egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az autóval korábban nem bántak túl barátságosan, például felgyújtották egy műszaki vizsga előtti gyors hegesztés alkalmával - aminek nyomait a mai napig őrzi -, és nem volt szép a dukkózás sem. Végül a srácok a teljes fényezés mellett döntöttek.
Volt némi meló az első futóművel is, viszont hátul csak szilenteket kellett cserélni, mert a gátlók még jónak tűntek. Szerencsére a motorral sem volt annyi nyűg, mint eleinte hitték, így csak új porlasztókat kapott, lecserélték a vezérlést és állítottak a szelephézagon is, amiért a W123 nagyon hálás tud lenni. Kár, hogy ezt sokan elfelejtik.
Dávid nem bírta tovább az ellenállást, végül beadta a derekát, vagyis úgy döntöttek, hogy elindulnak futamon, de akkor már egy W123-assal. A nemrég vásárolt darabot továbbra sem akarták kínok között meggyalázni, ezért körbenéztek a használtpiacon, de akkor épp nem volt a célra alkalmas alap, így végül mégis eljutottak oda, hogy beáldozzák. A teljes felújítás körülbelül egy évig tartott – ebben benne volt a szerelők ígérgetése és időhúzása is –, magára a futamra való felkészülés egy hónapba telt.
Ilyen projekt esetében egy hónap elhanyagolható idő, ez az átalakítás mértékén is érződik. Egyedileg gyártott, masszív dögterelő vasat kapott előre, amire a szúrófények kerültek, mögötte egy vékony fémrács védi a hűtőt, ami alól egy 4 milliméter vastag kartervédő indul hátra, hogy védje a szívet. Ez fontos, hiszen az olajteknő az autó legalacsonyabb pontja és ha léket kap, akkor vége a dalnak, tehát érdemes minél jobban védeni.
A hajtásban az eredeti váltót és diffit is tesztelgették, majd összehasonlították egy bontott szettel. Végül sikerült kiválasztani a legjobb kombinációt, és egy elég rövid áttételű diffi került a Merci alá, így a nagysebességű autózás elmaradt. Bár aki járt már a Bamakón, az tudja, hogy a nagy sebesség nem tartozik a futam legfőbb jellemzői közé, de ahol jó út engedi, ott lehet hasítani – például az európai pályákon.
A motor belsejét érdemes minél jobban védeni, ezt Dávidék is tudják. Elsőként a légszűrő rendszert módosították: a gyári papírbetétes szűrőn túl beépítettek egy régebbi modellekben megtalálható olajtükröset is. Ebben egy fémszálas háló van – olyasmi, mint a mosogató dörzsi –, ami megfogja a beáramló koszt. Ha a szívóerő csökken a motor oldaláról, ez lepotyog egy tálcába, melyben egy-másfél deci olaj lötyög. Ez megköti a nem kívánatos szemcséket és a papírszűrőnek szinte már alig marad meló.
Az üzemanyagrendszer pedig egy extra, kettes Golfból származó szűrőt kapott a gyári elé. Aki járt már a harmadik világban, az tudja, hogy ez mennyire fontos, hiszen a helyi üzemanyag gyakran szennyezett. A kutak alá beásott tárolókat sosem takarítják, egy részük múlt századbeli, ráadásul számos helyen szivattyú sincs, kézzel kell a gázolajat felpumpálni a mélyből.
Végül a gyárinak hirdetett és Dávid által megvásárolt tetőcsomagtartóra tartalék gázolajos kanna, egy második pótkerék és két homokvas került, majd a felkészülés itt véget is ért. Se emelés, se terepgumi, csak egy négyévszakos szett pattant a gyári lemezfelnire. Azon már van némi minta, de mégsem kenik végig a forró aszfalton, mint a télit.
Úgy voltak vele, hogy a homokon majd így is, úgy is elsüllyednek, nem ezen fog múlni és végül igazuk is lett, mert számos helyzetben inkább a rutin volt hasznukra. A gumiválasztás egyébként fontos a régióban, mert sokan komoly terepgumival vágnak a sivatagnak, ami nem célszerű, mert ezekkel az autó inkább elássa magát, minthogy előre jutna.
Habár volt még néhány kifogásolható pont, az 1981-es Merci végül a futamra késznek minősült a srácok szerint. Beszórtak némi szerszámot, bepakolták a cuccaikat, de pótalkatrészekkel már nem terveztek, mert úgy voltak vele, hogy az nem fog kelleni. Vagy ha mégis, Dávid azt gondolta, hogy a régió még úgyis tele van öreg, Európából levedlett 123-asokkal, legnagyobb meglepetésére azonban nagyjából csak öt ilyen autót számolt az út alatt.
Eleinte nem igazán értette, hogy hova lettek az ikonikus Mercik Afrika útjairól, végül Marokkóban meséltek neki a néhány évvel korábbi autócsere programról. A franciák ugyanis kitalálták, hogy ha valaki beviszi az öreg autóját, akkor egy helyi viszonylatban jelentős, 1-1,5 millió forintos kedvezményt kap új Daciára, így fiatalítják az ország járműparkját. A program népszerű lett, ma a Dacia Marokkó új népautója, az iránytaxik is szinte kizárólag Dacia Lodgyk gyakran 9-10 fővel és csomagjaikkal a fedélzeten.
Mercedeseket csak később, Mauritániában láttak, de már itt is érződik a fiatalítás, hiszen a 40 éves 123-asok helyett 30 éves 190-es és 124-es Mergák gurulnak életveszélyes állapotban az utakon.
A srácok végül stabil 90-100 km/h-s tempót tartottak azokon a szakaszokon, ahol az út egyáltalán megengedte, hiszen itt érezte magát igazán jól az öreg, 2,4 literes, OM616 kódú szívó dízelmotor. A 72 lóerő és 137 Nm nyomaték eleve nem a sebesség szinonimája, és a rövid diffi, meg a 4 fokozatú váltó sem segít kilőni az 1,4 tonnás tepsit az űrbe, de nem is ez a lényeg.
A még örökkévalóságnak szánt technika, ha lassan is, de tényleg kimegy a világból, ráadásul bármilyen olajjal, ami éghető és a tankba öntjük. Száz felett már se kényelmes, se gazdaságos nem volt, hiszen elkezdte csipegetni az olajat, és Dávidék nem akarták feleslegesen kínozni az autót.
A sikeres felkészülést igazolja, hogy a tizenötezer kilométeres kör során csupán egy alkalommal kellett megállni műszaki hiba miatt. Ráadásul ez is csak egy tíz perces művelet volt, mert az újonnan beszerzett – utángyártott – féltengelyek belső csuklójánál lévő csavarok fellazultak. Szerencsére minden a helyén maradt, elég volt meghúzni őket, és gurulhattak is tovább.
Afrika dinamikusan fejlődik, ez az úthálózat szempontjából is jól érzékelhető. Dávid szerint a gond nem is az utakkal volt, hanem azok hiányával, vagyis amikor nem volt aszfalt egyáltalán. Többnyire jó minőségű szakaszokon haladtak - a spirit kategória direkt ilyeneken visz -, csak egy-két kátyút kellett kikerülni, de volt néhány pont, ahol az út méterekre eltűnt. Ilyenkor meg kellett várni egy helyit, aki a barkács módon megemelt Peugeot 505-tel, vagy Renault 21 Nevadával megmutatta a nehézkes kerülőt.
De mesélt arról is, amikor Szenegálból Guineába kellett átjutniuk és a két határt összekötő, több órás szakasz végül igazi, kőkemény terepnek bizonyult óriási, sziklás lejtőkkel, kiszáradt patakos átkelőkkel. Itt a kartervédő különösen hasznosnak bizonyult, de a kipufogó is kapott pár igazán nagy pofont, bilincseit szétnyírták a kiálló sziklák.
A cél korántsem a sebesség, sokkal inkább a futam biztonságos teljesítése és az autó megóvása volt, hiszen a vásárláskori tervek is inkább a felújításról szóltak, mintsem a felelőtlen szétcseszésről. Emiatt a durvább szakaszokon csak finoman húztak át, nem úgy mint néhány terepjárós, akik bár óriási tempót diktáltak, csak rövid ideig tudták azt tartani. Dávidék rendszerint néhány kilométerrel később utolérték őket, mert valami lehasalt a technikában és az út szélén dekkoltak, segítségre várva. Nem is hiába, a srácok mindenkinek igyekeztek segíteni, bár több esetben már előre érezték, hogy a tempó miatt előbb vagy utóbb újra problémába ütköznek majd a siető csapatok.
Dávid és Gábor a tervek szerint csak a célig használta az autót, haza repülővel jöttek, a Mercit egy másik csapat - akik eladták saját autójukat - hozta haza. Viszont a 9000 km így is fárasztó tud lenni, pláne afrikai körülmények között egy több mint negyven éves autóban. Erre tudatosan készültek is, például az ülések felújításával, amit nemcsak újrakárpitoztak, hanem az epeda rugókat is kicserélték, hogy újra olyan legyen, ahogy a gyárból kigördült.
A további komfortról egy könyöklőként funkcionáló focilabda gondoskodott, illetve behúztak egy 12 voltos aljzatot is a telefonok töltéséhez és a Garmin navigációhoz. Az eltévedés ellen több fronton védekeztek a srácok, szinkronban használtak Google Mapset - amíg volt - , Garmint és egy tableten OsmAndot. Ezek offline navigációk, amelyekre a térképet még itthon érdemes letölteni, utána a túra szervezői nyújtják a POI pontokat.
Az autót körbenéztük, a sztorikat meghallgattam, így nem volt más hátra, mint bekéredzkedni az öreg Merci volánja mögé. Korábban is volt szerencsém huszonhármast vezetni, egy 300TD-t, amiből a T nem a turbót, hanem a touringot jelenti. Az élmény meglepően hasonló, egyik sem egy vadállat, bár a 240D valamivel lelkesebbnek érződik, talán a súlya miatt.
Menetdinamikáról nem beszélhetünk, padlógázra is maximum csak gyorsabban veszi a levegőt a négyhengeres dízel, cserébe a váltóval sem kell kapkodni.
Futása kellemes, rugózása kiváló, mozgása komótosan dülöngélős. A W123 valójában nem is fut, inkább csak terjed az aszfalton, átlibeg a vasúti átjárók bordái felett, ahol a mai autók már szinte ugratnak. Ezalatt pedig elhiteti gazdájával, hogy ezt az örökkévalóságig tudni fogja, és nem hazudik. A W123 az öregúr a szomszédból, aki mosolyogva nevel nyugalomra, amikor épp hülye lennél, majd veled tart bárhová, mert szíve mélyén ő még mindig pont olyan lelkes, mint új korában volt.
Az út során végül se olajat, se légszűrőt nem cseréltek a srácok, hiszen légszűrőből kettő is volt a rendszerben, az olajat pedig csipegette a motor, így infúzió jellegű utántöltést kapott. A 43 éves, nyugatnémet technika egy rövid féltengely széthullást leszámítva szó nélkül eljutott Közép-Afrikába, vagyis Sierra Leonéba, azaz sikeresen teljesítette a 2024-es Budapest-Bamako Rallyt.
Bár az elején még esze ágában sem volt részt venni a Bamakón, ma már mindenkinek nagy lelkesedéssel és bátran ajánlja az élményt. Bántódásuk egyszer sem esett, a helyiek rendesek és barátságosak voltak, egyedül a bandába verődött és kéregető gyerekekkel kellett vigyázni, na meg a kapzsi rendőrökkel és határőrökkel, de ez része a helyi kultúrának. Dávid olyan lelkesen mesélte a történeteket, hogy a végére én, és a velem tartó haverom is kedvet kaptunk, ma pedig már mi is azok közé tartozunk, akik tervezgetik az indulást.
A Merci érzést többszörösen is megtapasztalhatod április 28-án, ha kijössz a Parkoló Parádéra, mert ott lesz Dávid és Gábor is ezzel a W123-mal, de Balló Marciék is, a követező Bamakón rajthoz álló, jelenleg felkészítés alatt álló halottassal.