Ez nem vicc.

Hozod a márkás gúnyádat, ami pár hét alatt leszakadt, kilyukadt, kimoshatatlan foltokkal teli és naptól kifakult lesz. A helyiek viszont a hétköznapi, európaihoz hasonló öltözetük felett még egy bokáig érő, kapucnis lebernyeget, úgynevezett djellabát hordanak. 

Hozod a legdrágább kempingfelszerelést, és két hónap múlva a kempingszékedet egy szakadás miatt állatbőrrel takarod le, az állandóan elkoszolódó benzinfőző tervezője meg oda tegye a svédacél orrát, ahová most gondolom. A gázfőzőről már szót se ejtek, hiszen egyedi fejlesztésű, faszenes "hobbitkályhán" főzőcskézek pont úgy, mint a helyiek. És pont úgy teát, mint a helyiek.

Szóval az amortizáció jelentős.

A járművön éppúgy, mint rajtunk.

Nincs kormányösszekötő gömbfej lógás nélkül, viszont vannak terepgumijaink minta nélkül. A lengéscsillapítókban hajdan belül lakott az olaj, most kívülről fogja a homokot. A féltengely szimering otthon még a váltóban funkcionált, mostanában legfeljebb 3P Garage utastársam, Szilárd következő fülcimpa tágítója lehetne. De a sor olyan végtelen, hogy nem is folytatom, majd ha a sztoriban odáig jutok, úgyis kivesézem.

Én világéletemben műszaki érdeklődésű ember voltam. Értem ezt úgy, hogy másoknak nem, meg úgy általában se dolgoztam sokat. Mégis, ha választani kell a fáradt olajba hullott csavarkeresgélés és a szőlőkapálás között, nos utóbbiból még szűz vagyok. De szerelni sem szeretek, ha nem muszáj, inkább vigyázok a járműveimre. 

Emlékszem, hajdan bicikliztem.

Hogy hova? Természetesen Afrikába. Egyszer megálltam néhány napra Rómában egy többnyire magyarokból álló társaságnál, ahol valaki rögvest kölcsönkérte volna a bringát. Szabadkoztam. Ha már 1300 kilométert letekertem, én bizony ezzel szeretnék lejutni Tunéziába a Szahara nevű homokozóba is. Csak azért nem lett sértődés a dologból, mert egy magyarul valamelyest beszélő szlovák srác - nevezzük Ivánnak - mellém állt. "Igazad van Csontykám, amíg volt, én is úgy voltam, hogy a motorom és az asszonyt nem adom kölcsön. Az asszonyt talán". Mindezt persze félrészegen és talán mindenfajta szerrel módosított tudattal. Na, de ez se most volt.

A most, az most van mert a vadkempingezés vége az lett, hogy lejtőn le tök jól lement a Trabant, de a völgyből kiemelkedéskor már a slickre kopott gumijaim csak tekerték a port befelé, ezerrel. Ha esett volna az eső, még most is ott csörlőznék. A porozásnak egyébként meglett az a hátrányos következménye is, hogy végleg elmúlt a Trabi alapjárata. Az érzés nem hasonlítható egy hurutos betegség elmúlásához, hiszen óriási szívás, minden kuplung kinyomást követően önindítózhatunk, amíg végül az is elmúlik. Ezt nem várom meg.

Nyek-nyek-nyek. 

Alapesetben félreállok, kinyitom a motorháztetőt, konstatálom, hogy napsütés van, árnyék nincs. Már az első percben, mint a friss húsra szálló zöld legyek, feltűnik öt önkéntes segítő. Kinézetre olyanok, mint Párizsban a bangladeshi esernyőárusok. Amíg süt a nap, addig egy sincs, de mihelyst elkezd esni, minden második ember bangladeshi esernyőárussá transzformálódik. Ez Afrikában sincs másképp. Ha a csillagok együttállása külföldi turistát és egy kinyitott motorháztetőt mutat, akkor hirtelen mindenki autószerelővé válik.

Ha nem hiszed, akkor gyere és próbáld ki.

Szóval a karburátor szart be, legalábbis ezt gyanítottam. Az egyik kezemen a telefon, a vonalban Vecsés, vagyis Krisztián. A másik kezemmel a nézelődők távoltartását intéztem, a harmadikkal pedig már ötödjére próbáltam kiküszöbölni az afrikai retek okozta csorbát. 

Halló, Vecsés!? Igen, hallom...most hallom...most nem...karburátor...! küldök fényképet... a könyv szerint ezt így kéne... Megjött megerősítés, hogy amit tudok az tényleg úgy van. Ami meg nem úgy van, az a kókányolás. Ebben az a legrosszabb, hogy mindenek előtt ki kell találnom, mi lehetett a kókányoló gondolatmenete, vagyis, hogy mire gondolhatott a költő!?

Lépjünk tovább, egy egészen nagyot, hiszen kellenek új papucsok is a Trabira, amihez nem sokat, alig 500 kilométert kell autóznunk, de a karburátor próbálgatásával ebből már eltelt 222. Vagy azt hitted, egyhelyben próbálkoztam megszerelni ötször? Frászt! Az első után kitörtem a városból, elhintalovaztam egy darabig, megálltam egy kúton, újra szétszedtem és összeraktam, de nem lett jó. Tovább mentem, találtam egy pálmaligetet, szétszedtem, összeraktam, továbbmentem, nem lett jó. 

Mindeközben, mint a Papírkutyákban a Dácsiás arc, folyamatosan kerestem a megfelelő kombót. Közben azért, ha boltot láttam, vettem valami apróságot. Először benzinszűrőt, aztán teflonszalagot, végül pedig szaniter boltban kenderkócot. Et voilà, meglett a megfelelő kombináció, a karbi újra működés jeleit mutatta.

Két hónap alatt 20.100 km!

Ha visszaosztom, minden napra jut legalább egy műszaki hiba, viszont egyetlen nap se volt amikor az autó ne futott volna pár száz kilométert. Pedig a félig kiszakadt, felspaniferezett futóművel ez igazi kihívás volt.

Na, de miközben ezeket a sorokat írom, megérkeztünk a sivatagból a civilizáció peremére, az első igazi autószervizzel rendelkező városba, Zagorába, és a híres  Iriki Garázsba. Itt veszünk új gumikat és bevárjuk az érkező Macon 4x4 Challenge Morocco 2024 mezőnyét. Illetve azok kényszerleszálló, vagy szervizelni vágyó autóit.

Anno, az idei Bamakón Balló Marciék is itt szervizelték a Jeep-et, ahogy a videón is látszik: 

A Macon nem egy klasszikus, speciális szakaszokkal tarkított afrikai verseny, inkább egy kalandtúra vezetéssel. Van itiner, mint a Bamakón, amit a résztvevők minden este letöltenek és másnap követhetnek, de improvizálhatnak is szabadon a látványosságok, vagy a természet adta szépségek között. A fő csapásirány leginkább a közös konvojban történő kalandozás, egymás segítése terepen, esetleges műszaki problémákon való közös törpölés és este a holtfáradtan tábortüzes bandázás.

Ez egy családbarát rendezvény.

Idén, március végén 21 terepjáró indult 47 fővel. A legfiatalabbal is találkoztam, a sebességek mellett éppen tejfogról váltott maradandóra, de nem nevezem meg, mert akkor az apja sosem fog nekem csörlőtálcát gyártani a Trabanthoz. Egyébként roppant dicséretes, hogy hét család is tinédzserekkel együtt jött visszavadulni a természetbe, hiszen korunk egyik legnagyobb problémája, hogy a fiatalok már jóformán csak az online világban kommandóznak. Ezek az afrikai megpróbáltatások legalább kizavarják őket a komfortzónájukból.

A mezőny Svájcban élő magyar nevezőkkel vált nemzetközivé, persze nyelvi akadály és a pálinka kifejezés nem ismerete fel sem merült. A túra egyébént két hetes időtartamban került megrendezésre, vagyis a gyülekezős nulladik napot 9 aztózós követte, a kemény mag pedig még ráhúzhatott hármat. Egyesek szerint ez volt a hatodik Macon 4x4 Challenge, de ebbe én azért belekötözködnék, hiszen Macon 4x4 néven kevesebb, mint hat éve csinálják. A túra hossza viszont beleköthetetlenül impozáns, ugyanis 2200 kilométer, amiből 1100-1200 terepen. Fel is tettem egy-két kérdést a szervezőnek, László Benedeknek:

Voltak-e komoly technikai problémák? Pár szilent, féltengelycsukló, defekt főleg az Erg Chigaga - Fuom Zguid szakaszon - nyilatkozta Benedek.

Nos, ez igaz lehet, mert mialatt Zagorában ültem az Iriki szerviz előtt, erről a szakaszról vagy három autójuk is befutott műszaki hibával, illetve bocsánat, egyet tréleren hoztak. De sebaj, mi stílusosan vártuk a honfitárs csapatokat, a helyi szerelők Sparco overallokban feszítettek széles vigyorral, ragyogó arccal, gőzölgő teával a fényesre suvickolt, csempézett és agyonmatricázott szerviz kapujában.

Mindeközben én két beállóval odébb, a régi műhelyben, agyig olajsárosan, szőrösen és mosdatlanul próbáltam a Trabiban összeterelni a ménest. De legalább megvolt az a respektem, hogy a szerelők hagytak egyedül dolgozni vagyis megbíznak bennem, tudják, hogy tudom mit csinálok. Sokadik alkalomra sikerült ezt elérnem. A Maconos nagyfőnök ezalatt adományokat osztott, új overallok, sapkák, pólók, mellények találtak új gazdára.

Az autók a műhelyben maradtak, a tulajaik pedig hotelbe vonultak, medencézés és vacsora várta őket, miközben az aknában pörgött tovább a munka. Reggelre kész is lett minden, csapatfotózás és tűztek is tovább a mezőny után.

Feltettem második, a környék természeti szépségeiről érdeklődő kérdésem Benedeknek: kedvencem az Ouzina sivatag, ahol évmilliókkal ezelőtt igen intenzív vulkáni tevékenység folyt, nyomai ma is jól láthatóak, vagy a cukorsüveg és tajine formájú képződmények, melyek az ég felé törnek, mint egy vulkáni kürtő, ami megkeményedett. Ezek a gránit keménységű, kék, zöld, fekete kövek, és a Szahara napsárga homokjával csodás elegyet alkotnak. A következő két napban ez a látvány fogja végigkísérni az utunkat. - válaszolta.

Nem sokkal később már csapattársakat interjúvoltam igazi magyaros virtussal, hogy meséljenek sztorikat, bosszankodásokat, de csak méltató szavakat kaptam a szervezésről. Szabados úr a következőképp nyilatkozott: minden remekül ment, de a terep erősebb, mint gondoltam, viszont pont ettől élvezetes a futam tele technikát (autót) próbára tevő, homoksivatagos, vagy kősivatagos szakaszokkal. A napi szakaszok se túl hosszúak vagy rövidek, az itinerek, gpx-ek, track-ek pedig pontosak. Az autónk kisebb, könnyen javítható hibákkal megcsinálta, például a szervizben a tankunkat baráti áron azonnal megjavították. A homokdűnéken a guide rendesen terelgetett minket, viszont a sok kéregető gyerek látványa lehangoló. Bárhol megálltunk, pillanatokon belül elleptek minket, de nem teljesen világos az  élethelyzetük, mert némelyik kezében okostelefon volt. Gyakran előttünk ugráltak, szerencsére az új légkürtöm éles hangja elijesztette őket.

További, hosszas nyomozással is csak annyit sikerült még egy név nélküli résztvevőből kicsikarni, hogy az időjárás északon hóvihar, rengeteg eső, igazi ítéletidő, majd Merzougában 30-35 fok, napsütés, nyugatra pedig felment egészen 40 fokig. Homokvihar csak egyszer volt, akkor az autó elejéig lehetett ellátni. A novemberben elásott pia készletünket, melynek a koordinátáját a legbőkezűbben adakozó csapat kapta meg (Csabai Csípős) sajnos elmosta egy ár, így a srácok szomorúak és józanak maradtak.

Ennyit a honfitársi hírmondásról és a Macon Challenge-ről, most a Trabant-expedíció még nagyobb falatba harap. A terv az, hogy elmegyünk Agadírig és megnézünk egy profi szaharai versenyt is, a Maroc Desert Challenge-et. A Trabinak meg biztos lesznek bámulói, akik nem értik majd, hogy ezt megy hogy?! 

Innen folytatjuk.