Totalbike Vakbarát Hírportál

Úgy örökíti meg a Formula-1-et és a MotoGP-t, mint senki más

Interjú: Callo Albanese

2022. május 27., péntek 10:17

Callo Albanese fotográfus, csak kicsit más, mint a többiek. A MotoGP rajongói a kétezres évek végén figyelhettek fel különös látásmódjára, egyedi színképzésére, és talán nem túlzok, ha azt állítom, nem ismerek olyat, aki ne rajongott volna érte. Munkái mértéket és értéket szabtak a motorsportfotózásnak, aminek köszönhetően Callo mindenkori hivatkozási ponttá vált a szakma számára. Jelenlétét sokáig sajnos nem élvezhettük, mert ő maga akkor igazán boldog, ha az élete változatos. Közben visszatért a Formula-1 világába, a MotoGP-ben már csak vendégművészként volt jelen, eközben dolgozott a Ferrarinak és a Philip Morrisnak felváltva. Michael Schumacher és Kimi Raikkönen a barátja, és talán máig az egyetlen, akinek a Ducati elnézte, hogy miközben Casey Stoner sikereit dokumentálta, Valentino Rossi győzelméért szorított. Jelenleg ismét a Formula-1-hez köti munkája, de reméli, hogy néhány motoros futamon azért részt vehet.

- Kérlek, mutasd be magad néhány szóban.

- Negyvennyolc leszek idén, amikor itthon vagyok, a lányommal élek. Amikor úton vagyok, akkor az anyukájával van. Nem egyszerű összehozni a dolgokat az életben, ennyi utazás mellett, de nem is lehetelten. Egy nagy naptárra van szükség, ahol minden előre tervezett, hogy a munka és a valóság, a hétköznapi életem, összehangolható legyen. Modenában születtem, Enzo Ferrari szülővárosában, így a motorsport iránti vonzalom előre elrendeltetett. Amikor fiatal voltam, iskola előtt vagy után, mindig tettem egy kitérőt a busszal Maranello felé, hogy megnézzem az autókat a tesztpályán. Így nem csoda, minden álmom volt egy ideig, hogy versenyző legyek. Aztán egyszer csak megváltozott minden. Tizenkettő lehettem, amikor a nagyapám a kezembe nyomott egy Polaroid fényképezőgépet, és elkezdtem fotózni. Elég drága volt, számomra a csodát jelentette. Hogy csak nyomtam a gombot és köpte ki a képet.

Végül elkezdtem egy fotós és újságíró iskolát Modenában, mellette pedig egy helyi fotós asszisztense voltam. Leginkább divattal és modellekkel foglalkoztunk. Huszonévesen pedig már egy ügynökségnél dolgoztam, így kerültem közel ismét a motorsporthoz, amikor az olasz rali bajnokságot követtem. Megpróbálkoztam a versenyzéssel a gokart szintjén, az egyetlen gond csak az volt, hogy önmagam szponzora voltam. Szóval egy év után befejeztem, és másként váltottam valóra az álmaim. Először gördeszkásokat, és görkorisokat fotóztam, mondhatni az underground körökben kezdtem. Így pontosan emlékszem, mielőtt az első versenyre utaztam, az ügynökség jelezte: „Callo, kérlek, szépen fotózd le az autót, jól látható módon.” – viszont Toscanában volt a verseny, beszippantott a hangulat, a táj, a virágok, így amikor hazaértem, és előhívtuk a filmet, láttam, hogy szinte csak tájképeket csináltam, parányi autókkal.

Akkoriban még jó, ha húsz kockát elhasználtunk, a főnököm pedig behívott, és alaposan lecseszett. Emlékeztetett, hogy a kliensek a logóikat akarják látni az autón, nem a tájat. Ez volt az első, és utolsó alkalom velük. Utána egymagam követtem a bajnokságot, és más európai versenyekre is utaztam. Volt két csapat, akik megkínáltak a lehetőségekkel, hogy tartsak velük, utazzak a versenyekre, és fotózzak nekik. Én pedig éltem vele, és változtattam a játékszabályokon. Előtte minden fotós kinyomtatott tíz képet, és átadta a versenyzőknek, ezzel szemben az elsők között voltam, akik esténként átküldték e-mailben a képeket a versenyzőknek, ők pedig kiválasztották, melyiket szeretnék nyomtatva. Mondhatni a digitális fotózás egyik úttörője voltam a motorsportban. Az elsők között használtam a Nikon D1-et, amellyel ezt már lehetett, így éreztem, a jövő ebbe az irányba megy.

Akkoriban ez már a megélhetést jelentette. Fotósként dolgoztam, '98-ban kezdtem a laborban, ahol mindent csináltam. Mindig is szem előtt tartottam, hogy a szenvedélyem jelentse a megélhetést. Fényképész iskolába ugyan jártam, ahol elmondták nagyjából mi a fényképezőgép, hogy áll össze egy fotó, de végül ezt az iskolát sem fejeztem be.

- Amikor először megláttam a fotóid, úgy éreztem: Punks Not Dead. Továbbá azt is, hogy a látásmódod egyedisége miatt pontosan tudni lehet, mely képet készítetted, és hogy a MotoGP-ből való távozásoddal, eszméletlen űrt hagytál magad mögött. Még csak a tiédhez hasonló fotókat sem látok.

- Talán, nem tudom. De mindig is fontos volt, hogy az a szemlélet, amit a divatfotózásban és a modelleken elsajátítottam, megmaradjon a motorsportban. Alapvetően jobban kedvelem, ha több fekete van a képekben, ez már gondolom eleve szokatlanná teszi. Persze mostanában mindenki fotós, akinél van egy telefon. Régen ez másként volt, de nem gond, mert a Formula 1-ben pontosan tudták, miféle szerzet vagyok. Callo az Callo, általában ennyit tettek hozzá. A MotoGP-ben más volt, ott inkább ledöbbentek és fogták a fejüket, mert nem hitték, hogy ezt így is lehet. Kicsit a feje tetejére állítottam mindent. Nem a megszokott módszer szerint dolgoztam, és ez mindenkit meglepett. Szerettem a hosszú záridős, lekövetett képeket, de a nagy teleobjektív sem áll távol tőlem.

Végül, amikor elkezdtem a módszert, hogy nem minden esetben a motor, hanem előtte egy tárgy van a fókuszban, megint csak a kritikák jöttek. Kevesen értették, hogy a fókuszpont nélküli fotó lehet még szép, sőt. Bár az igazság az, hogy művészeti vezetőként sokkal jobban meg van kötve a kezem, mint eddig bármikor. A megbeszéléseken elhangzottak 70-75%-át követnem kell, ki kell szolgálni az ügyfelet, viszont marad úgy 20 %, amit saját magamra, a saját boldogságomra használhatok. Így mindig maradnak olyan fotók is, amelyek csak nekem tetszenek. Ilyen megfontolásból kezdtem használni a tilt-shift objektíveket is, ami az egyik szenvedélyem, mert imádom a miniatűr látásmódot. Amikor olyan táj, mint egy makettasztal. Ez a lencse eredetileg építészetre készült, de mégis másutt is működik némi kreativitással. Így próbálok én mindig valami újat mutatni, mert a garázs ugyanaz, a pálya szintén, és a kanyar is. Mégsem unalmas, ha kicsit használjuk a kreativitást.

Általában mindig visszanézem az előző évek fotóit, ez alapján próbálok valami újat csinálni. Megváltoztatom kicsit a diszpozíciót, elemzem a fotót, és hasonlók. Az idei évben egy japán fotóssal dolgozok együtt, például megváltoztattuk kicsit fényhez való viszonyunkat. Nekem fontos, ha készítek egy képet, akkor az legyen az a kép, amit a kamerában látok. Biztos régimódi vagyok, de soha nem értettem, amikor készít valaki egy fotót, amit elkezd vágni a végtelenségig, és az apró motorból csinál egy nagyot. Szerintem a kép legyen az, amit a kamera kijelzőjén látsz. Ha nálam fehér lesz az aszfalt, azt a fényeknek köszönheted, nem az utómunkának. Ilyen vagyok, így tanultam meg régen. Egy pici utómunka belefér, de nem végtelen.

- Mikor kezdődött a Formula-1-es fotós karriered?

- 2000-ben kezdtem dolgozni a Ferrarinak egy ügynökségen keresztül. Attól kezdve nagyjából az összes teszten ott voltam Fioranóban. Végül 2001-ben felhívtak a Ferraritól, látva a munkáimat, hogy amennyiben értek a modern, digitális technológiához, szívesen alkalmaznának. Megkérdezték, fotóznék-e digitális kamerával, és mennyire vagyok jártas az akkor még betárcsázós internet világában. Mivel mindkettő iránt szenvedélyesen érdeklődtem, könnyen megkaptam a munkát. Végül 2001-től 2007-ig dolgoztam a Ferrarinak, mondhatni az egyik legsikeresebb érában, miután Kimivel megnyertük a világbajnokságot.

A versenyzők egyébként nagyon kedvesek, így baráti viszonyt ápoltam Schumacherrel, Barichelloval, Massával, és Raikkönennel is. Nem nehéz, hiszen az életed felét ezekkel a srácokkal töltöd, együtt mentek mindenhova, ezért ha látják rajtad a tiszteleted, viszonozzák. Így lettünk barátok a MotoGP-ben Rossival, Stonerrel vagy akár Doviziosóval, akivel a mai napig nagyon szoros a kapcsolatunk. A Ferrarit végül 2007-ben elengedtem, mert úgy éreztem, valami változásra lenne szükségem.

Ezután kezdtem dolgozni a Philip Morrisnak, így szinte családon belül maradtam, de más feladatokat kaptam. Így lettem 2008-tól a fotográfiai igazgató a vállalatnál a MotoGP-ben és a Formula 1-ben. Elég érdekes időszak volt, mert sokáig töprengtem, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam a kollégáimnak, mit csináljanak, hiszen fotósnak tartottam magam. Végül inkább csak átbeszéltük mindig a kívánt irányt, és megcéloztuk, hogy milyen végeredményt szeretnénk látni a versenyhétvégén, de soha nem éreztem magam főnöknek.

Az idősebb generációval egyébként sem volt mindig könnyű, mert szinte kivétel nélkül mind azt feltételezte magáról, hogy ő a legjobb. Én ezzel óvatosan bánok, mert bár elismerem, ha valaki jó, a legjobb címet mégis nehezen adnám oda bárkinek.

- És ki a legjobb?

A Formula-1-ben azt hiszem Darren Heath, aztán a német Rainer W. Schlegelmlich, aki elkezdte anno a behúzást. De ott van még az én generációmból Vladimir Rys, aki szintén nagyon jó. Ő a Red Bullnak dolgozik. A MotoGP-ben pedig természetesen fogadott apámat és barátomat, Gigi Soldanót mondom. Hiszen fontos megjegyeznem, hogy amikor elkezdtem MotoGP-t fotózni, teljesen egyedül mozogtam a paddock-ban, Gigi volt az egyetlen, aki odajött hozzám, felajánlotta, hogy tartsak velük, és befogadtak a Milagro csapatba. Így üzletileg teljesen külön voltunk, de az emberi kapcsolat és a barátság összekötött bennünket. Gigivel egyébként nagyon érdekes együtt dolgozni, mert elismeri a munkád, szívesen válaszol a kérdésekre, és átadja az információt. Így amikor együtt dolgoztunk, többször kitalált különböző kihívásokat, amely szerint a pálya azonos pontjára mentünk, és megkezdődött a versengés, hogy ki tud jobb fotót készíteni. Nagyon élveztem ennek minden pillanatát. Soha nem volt irigy, a munkámra pláne, sőt, ha néha szabad voltam, még megbízást is adott nekem.

Mirco Lazzari munkáit is kedvelem. Az ifjú generációt annyira nem ismerem, de Alex Farinelli elég jó, és hát persze Andrew Wheeler, az amerikai. Az ő munkáit imádtam, nagyon tiszta és precíz képeket készített. Meg volt egy japán is, akinek sajnos nem emlékszem a nevére.

A MotoGP végeredményben egyszerűbb volt, a Formula 1 kicsit nehezebb vezetőként, de két év után úgy döntöttem, nem csinálom tovább, ezért megkértem őket, adják vissza az eredeti szerepem, mert csak fotós szeretnék lenni terepen. Végül tíz évig a Philip Morrisnál maradtam. Viszont ezzel párhuzamosan 2015-ben megkeresett a Ferrari, hogy szeretnének egy Instagram oldalt, amit alapvetően jó ötletnek tartottam. Felhívtam egy barátom, aki művészeti vezető volt, és a videózásban is jártas, ezért összehoztunk egy kis csapatot, hogy segítsünk nekik ebben. Végül négy évig a sajtóosztály, és a közösségi média munkáját segítettük. 2019-ben váltottam ismét, amikor visszatértem a PM-hez, hogy a Mission Winnow projektet segítsem, mind Formula-1, mind MotoGP szinten. Bár a Ferrari mindig előnyt élvezett a MotoGP-vel szemben, kivéve, amikor Valentino a Ducatinál versenyzett. De az én esetemben mindig a kliens az első. Az ő igényeik alapján döntöm el, hogy melyik versenyen veszek részt, hol tudom a legjobb képet készíteni. Egy Monaco GP-vel mondjuk nehéz versenyezni, de dönthetnék akár másként is. A művészeti részéről is én döntök, persze az igények figyelembe vételével. Ha tiszta és nagy motort akarnak, meg kell kapniuk, és mivel ez egy munka, szabálykövető vagyok. De természetesen mindig marad időm és energiám a saját vízióm megalkotására is.

- Az Instagramra tiszta motorok viszont nem kerülnek.

- Nemhogy tiszta motorok, semmi, mert egy ideje teljes mértékben mellőzöm. Nem töltök fel semmit, ugyanúgy, mint a weboldalam esetében. 2007-ben csináltuk néhány barátommal, de azóta sem történt vele semmi. Mindig megnyitom, és rájövök, ez nem is én vagyok. A blog működhetett volna, ahhoz viszont sokkal több időre volna szükség, ezt viszont inkább az újabb technikák megismerésére, fotók felkutatására fordítom.

Viszont dolgozom jelenleg egy nagyobb projekten, egy kiállításon, ahol megismerkedhetnek majd még többen a munkáimmal. De ne valami egyszerűt képzelj el, hogy a legjobb húsz képem, vagy ilyesmi. Nagy rajongója vagyok a street artnak, ezért onnan is merítek inspirációt, de különböző fények is a segítségemre lesznek. Egyszóval nagyon remélem, hogy izgalmas lesz.

- Dolgozol még Leicával?

- Nem, jelenleg Sonyt és Fujit használok. Azt hiszem ebben a pillanatban a Sony a legalkalmasabb arra, amire nekem kell. Persze lehet, hogy az idén már előzött a konkurencia, de tavaly még messze verte a mezőnyt. De van egy öreg, filmes Contax gépem is, amit minden versenyre viszek magammal. Ezen kívül van néhány Polaroidom, mert időközben elég nagy gyűjtő is lettem. Például itt van ez a nagyméretű fotóra is képes Polaroid, amivel a híres Andy Warhol portrét készítették. Csak egy a bökkenő, hogy nehéz bele filmet találni, és ha van, akkor is 100 Euró egy csomag. Fókusz nincs rajta, így megállsz az alanytól egy méterre, és exponálsz.

A pályára általában csak négy lencsét viszek magammal. Egy 25 mm-es, egy 40 mm-es, 135 mm-es, és a nagy 400 mm-es. Ezeket preferálom, ezekkel szeretek dolgozni. Kivétel nélkül fix lencsék, mert e tekintetben is régimódi vagyok, inkább én mozgok, mintsem tekergessem a zoom-ot. Néha nem árt, ha a fotós a fényképezőgép keresőjében szerkeszti meg magának előre a képet, és nem a számítógépre hagyatkozik.

- Tervezed, hogy egyszer visszatérsz a MotoGP-re?

- Mindig tervezem, de sajnos tavaly sem vált valóra. Jelenleg a Ferrari alkalmazottja vagyok újra. Már tavaly is lett volna lehetőségem ellátogatni néhány versenyre, viszont a covid ezt keresztülhúzta. Valenciába természetesen elutaztam, ott akartam lenni a búcsú pillanatában. Valentino a barátom, nemcsak mint versenyző, mint magánember is. 2004-ben találkoztam vele először, amikor Fioranóba érkezett, hogy tesztelje a Ferrarit. A kapcsolatunk azóta töretlen.

- A 2008-as Stoner–Rossi összecsapás nem tépázta meg a kapcsolatotokat?

- Tény, a Ducatinak dolgoztam, de emellett Rossi rajongó voltam. Vallom, a munka az munka, a magánélet pedig ettől teljesen elkülönül. Egyébként senki sem jelezte, hogy ezzel bármi gondja lett volna.

- Milyen különbségek vannak a Formula-1 és a MotoGP között?

- Leginkább a szigor, és a fegyelmezettség. A Formula-1-ben sokkal nehezebb kapcsolatot létesíteni a többi versenyzővel, a MotoGP-ben ez lényegesen egyszerűbb, meg egyébként is közelebb áll hozzám, mert belül motoros vagyok.

- Motorozol is a hétköznapokban?

- Természetesen, van egy teljesen átépített Ducati 350 SS-em. A barátaim építették a Vibrazioni Designnál. Azóta már voltak egyéb más, közös projektjeink is, de elsősorban barátok vagyunk, a munka csak utána jön.

- Milyen érzés ott lenni hétről hétre a legnagyobbak között és alkalomadtán Lenny Kravitz-et fotózni?

- Szerencsés vagyok, nagyon szerencsés. A munkám a hobbim, a szenvedélyem, ez pedig mindig is nagyon fontos volt nekem. És persze leírhatatlan érzés, amikor ott áll Lenny, vagy Robbie Williams egy szponzor által szervezett koncerten, és kapunk öt percet, hogy az első szám alatt lefotózzuk őket. Majd itt a vége, a kamerát száműzzük az est további részében.

- Várod már az újabb feladatot? (Callo 2022-ben ismét a Ferrarinál vállalt feladatot.)

- Igen, bár egyelőre még csak sejtéseim vannak. Természetesen vannak ötleteim, miként segíthetném még inkább a gyár munkáját a közösségi médiában. De a kommunikációs igazgatósággal talán jó helyre kerültem. Leginkább az ő munkájukat segítem, és persze minden mást, ha úgy adódik.

Rovatok