Forró pillanatok Trabanttal a Szaharából – a tevepásztor kiröhögött, aztán lelépett a cuccommal

2024.04.22. 16:24
0 hozzászólás

Hadaink elérték teljesítőképességük határát, hegymászóink erejük végső megfeszítésével, járműveink egy jelentős gázfröccsel... ez csak blablabla.

Vagyis egy szó se igaz belőle. Egyszerűen csak elfogytunk.

Az utastársak, a becsatlakozók is, meg a technika is. Sokszor és sokáig kell már nyitva tartani a motorháztetőt, vagy fetrengeni a jármű alatt, hogy kilométerek megtételére kényszeríthessük az eszcájgot. Az elmúlt három hónap mérlege 22552 kilométer, amiből csupán 80 volt autópálya. Napi bontásban ez cirka 300 kényelmes, turistás, gasztronómiás, természeti látványos, terepszakaszokkal tarkított kilométert jelentett, Trabanttal. Kilencszer keltünk át az Atlaszon, ennél sokkal többször az anti-Atlaszon, és számtalan egyéb hágón.

Hogy milyen műszaki problémáink voltak?

Inkább mi nem volt. Az üzemanyag ellátó rendszert a végletekig lebutítva hoztuk ki és még itt is redukáltunk rajta, de a villamos vonalak számát is csökkentettük. A biztosítéktáblám úgy néz ki, mint egy balesetes sündisznó, mert mindenhol leszigetelt végű, kikötött vezetékek figyelnek kifelé. Maradt a gyújtás, a világítás. Ilyen extrák, mint a karburátor talp fűtés, meg az automata szivató cekász, vagy a műszerfal különféle dekoratív visszajelzései.. na, azok mind mentek a levesbe.

Manuálisan kapcsoljuk a hűtőventilátort, ami hallhatóan még működik, mert a megevett portól olyan csapágyas, mintha dupla turbót szereltem volna az 1.1-es motorra. Az ablaktörlőt szárazon nem használjuk mert csikar, viszont az ablakmosó vízcsövét már rég felhasználtam fékfolyadék és váltóolaj beöntéshez.

Tudjuk.

Régen is ért az a vád, hogy csak megveszem az autót és felkészítésképpen aggatok rá lámpákat, meg kiegészítőket és jóvanazúgy. Ezt azért megvétóznám. Elsősorban azért, mert ilyen jellegű autók építéséről elég sokat írtam a honlapomon. Másodsorban pedig ez a szekér soha nem jött volna el eddig, ha atomjaira nem szedjük, vagy ki nem hegesztjük előtte.

Ezen a ponton meg merem nevezni két nagyon lelkiismeretes segítőmet. Magda Árpád nem csak arról híresült el, hogy három éve szinte nála lakom hátul a kertben, hanem ő maga is megszállott overlander. Számtalan autótípus, 4x4-es vontató és lakható vontatmány kreatív fejlesztője.

A másik pedig Pécsi István, ahol a kasztni profi hegesztések mentén súlyozódik, és akinek párja modellként szerepelt már a hegesztéstechnika mellett a Trabant-Expedició oldalán.

Néhány szó a kötelező extrákról.

Legextravagánsabb és legnehezebben rejthető az autóm elejére felszerelt Macon Winch csörlő. Habár Afrikában ritka a sár, mégis előfordul, ráadásul a homokos részen is jól jöhet. Íme:

Csörlőlegalitással kapcsolatban a műszakisokat Ungvári úr vallatta hajdan és igaz, vagy hamis nem tudhatjuk, de tény, hogy a Trabant gyár hamarabb szűnt meg, minthogy bármiféle kompromisszumot kötött volna a gyalogosvédelem jegyében. Márpedig, ha nincs tiltás, akkor a Trabin van csörlő, és műbizonylatos csörlőtálca is lesz hamarosan a Macon által, hogy ne pattogjon a jard. 

A Macon egyébként úgy látom, hogy egyre népszerűbb külföldön, legalábbis a szomszédos országokon kívül már van Portugáliában, Németországban és Lettországban is viszonteladójuk. Na, meg persze Afrikában a Zagorai szerviz is foglalkozik Maconnal, bár ők még nem értékesítenek, de legalább ingyen elvégzik a javítást, ha szükség lenne rá. Na és ehhez szervesen kapcsolódik, hogy hazánkban készülnek az MWM-steel csörlő tartó konzolok, amelyek rendelkeznek a forgalmiba bejegyzéshez szükséges dokumentációval. Hogy ebből végül jut-e a Trabinak, az még a jövő titka. 

Szerencsére nekünk hatósági gondjaink nincsenek, hiszen itt Marokkóban a gyalogosvédelem az úgy néz, ki hogy mindenki vigyázzon magára. Persze, ha külföldiként elütsz valakit, mindenki azonnal pénzt akar, a sérült már nem is olyan fontos, csak dőljön a lé. 

Szóval a túra végéhez közeledünk, a Trabant nem is tér haza Európába, hanem marad itt, mert ősszel a tervek szerint betámadjuk Dakart. Ez a korábbiaknál egy komolyabb vállalás, hiszen át kell majd kelni a Marokkót követő senki földjén, majd Mauritánián, ami nem épp a jó közbiztonságáról híres, és ezután jön csak Szenegál, aminek fővárosa Dakar.

De most még előttünk az utolsó nagy kalandunk, vagyis a sivatagból kihátrálás. Újabb hágót keresünk, kivágtatunk az Atlanti-óceán partjára és letáborozunk egy békés, lehetőleg nem túl drága kempingben.

M'Hamid és Erg Chigaga.

Azért két ősz hajtincset még beültettek a hajamba, amikor éjszaka egy pistén (sivatagi nyomon) elakadtam. Hol máshol és mikor máskor eshetett volna ez meg? Ahhoz már késő volt, hogy lapátolni kezdjek, úgyhogy inkább tábort verte, hiszen köztudott, hogy ekkor már csak a kóbor kutyák járnak amerikai turistákat enni.

Csakhogy a sötétben rendszerint eszembe jutnak a mendemondák, meg a rémtörténeteket arról, hogy nem szabad egyedül kószálni a sivatagban, mert jajj lesz nekem, ha a kóbor kutyák megtalálnak és a falka darabokra szed. Persze ezt csak a terepjáróval turistákat hurcibálók terjesztik, hogy minél többen válasszák a szervezett szolgáltatásokat.

Afrikában a hátán fekszik a hold.

Annyira délen vagyok, hogy az otthon egyébként "C" betűt formáló hold itt eldőlt és a hátán billeg, de az is lehet, hogy csak az én elakadásomon mulatozik. Mindegy, most itt éjszakázunk, aztán reggel egy szép piros vontatókötéllel, ami hajdanán még tűzoltó tömlő volt a Toszkán vidéken - kirángatjuk magunkat. 

Gondoltam én, aztán kiröhögött a tevepásztor.

Ugyanis az éj leple alatt csendben kinyírtam két bogarat, meg egy lizard nevű gyíkot, amiért sajátjuknak tekintették a hálózsákomat. Másnap a gyilkosságok következményeként hétfő délelőtt lett, amikor egyetlen autó sem jár arra. Mivel kiásni ugyan sikerült a Trabit, de a homokvasra felkapatni már nem, ezért kénytelen voltam a pótkereket eltemetni úgy tíz méterrel arrébb, majd a csörlővel húzatni, és újra temetni, és újra húzatni.

Ekkor felbukkant egy tevepásztor, leült tőlem pár méterre és röhögni kezdett, de láthatóan röhögtek a tevék is. Kössük már a tevéhez légyszi! - kértem a pásztort, de csak röhögött tovább. Hova kössük, a füléhez? - kérdezte. Na, jó, bekaphatja. 

Már látom, hogy kár volt a felkínált homokba való ekét visszautasítani, hiszen a növényzettől mentes, tevefüves és lapos sziklás tájban nincs hova kötni a csörlőt. Úgyhogy áshattam tovább. Két órás örökléttel annyit sikerült elérnem, hogy szilárdabb talajra húztam a Trabit, de még itt sem tudott magától továbbmenni. Ha trepnizem és dobbantok, a trepnit hátra kell hagynom, de ha megállok és visszamegyek érte, újra trepnizhetek és dobbanthatok, vagyis ott vagyok, ahol a part szakad. 

Ezt a tevepásztor sem tudta tovább nézni.

Abdul, az újdonsült tevepásztor haverom átlátta a helyzetet és úgy döntött, inkább segít és megtol, hogy lendületet vegyek. Ha sikerül, akkor felszedi az ajándékba kapott, üvegszálas trepniket és utánam hozza. Így is lett. 

Annyi különbséggel, hogy Abdul sosem jött utánam, hanem lelépett a cuccommal bekerülési áron. Sebaj, maradt még a tetőn csatornafedél, az mégiscsak jobban illik hozzám.

Először Zagorába mentünk, ahol a szerviz már lázban égett a következő nagy verseny, vagyis a Morocco Desert Challenge 2024 okán. Rövid időtöltést követően tovább mentünk Agdz-ig, hiszen sík úton, hatvannak gurulva mi bajunk lehet? Semmi. A bajos este jönnek, amikorra a Quarzazatbeli kempinget céloztuk meg. Csakhogy a reggeli tevepásztoros tornamutatvány okán jelentős késésben voltunk, a napocska meg erősen sütött egész nap.

70 fokos aszfalt, 37 fokos levegő, 10 kilométer emelkedő. 

A Trabantban a vízhőfokot ledek jelzik. Egy zöld jelzés: jó. Két zöld jelzés: majdnem jó. Felső zöld jelzés: már nem jó. Bevillogó piros: nagyon nem jó. Bevillogott, pedig ment a ventilátor, ment a fűtés, de még a fűtőventilátort is maxigázon toltuk. Félreálltam egy parkolóba, ahová már csak dadogva gurult be az autó. Először dugulásra gyanakodtam, de alapjáraton ketyegett szépen, majd vissza is hűlt az alsó zöldig, amikor újra nekilódultam.

Ment, mendegélt, majd újra megállt.

Ahol emelkedő jött és kellett volna a kraft, mindig megállt. Az üzemanyagra gyanakodtam, van már rutinom épp elég, úgyhogy végül egy szerpentin közepén töltögettem a pillepalackom kupakjából a benzint a karbiba, amit többször is szétszedtem, összeraktam, majd szűrőt és benzinpumpát is cseréltem. A Trabi továbbra is szar volt. 

Végül a pumpa nyomócsövét beletoltam a palackba, és megnéztem, hogy mennyit tol. Hát nem sokat. Ez baj, mert így a túlmelegedett motornak kevés volt a kenés, a vezérműtengely bütyke megkopott és most nem pumpál az új pumpa sem elegendő naftát. Ezen a ponton nem volt más választásunk, mint megfordulni, hiszen jött a sötét éjszaka, a túlsúlyos kamionok csak matricát csináltak volna belőlünk. Tehát, hátra arc, a 15 kilométeres lejtőt hiba nélkül hoztuk. Hogy holnap mi lesz? Ezt egy következő cikkben elmesélem, ha már túl vagyunk rajta.