Szükséged van az adrenalinra, és hiányzik az érzés, amit csak versenyzőként ismerhetsz

Interjú: Jeremy McWilliams

2021.08.03. 06:18

Úgy tizenhét éve annak, hogy találkoztam először Jeremy McWilliamsszel. A brünni GP-paddock melletti kocsmában sörözött néhány ír szurkolóval és akkori csapattársával, Shakey Byrne-nel. A második egymásba botlás a Red Bull Ring vizeldéjében történt, itt már leginkább csak az utcai versenyzésről beszélgettünk, de ez sem tartott tovább pár percnél. A NorthWesten elért sikerei után viszont már mindenképp úgy gondoltam, szívesen diskurálnék vele arról, miként élheti valaki másodvirágzását ötvenévesen a világ egyik legveszélyesebb utcai versenyén, és hogy miként válik az egykor vagabund előzési manővereiről elhíresült különc írből mindenki példaképe, aki már húsz éve két gyermekkel és kerti medencével járt a világbajnokság európai futamaira. Továbbá arról is faggattam, mit gondol az utcai versenyzés jövőjéről.

- Hogy mutatnád be magad, ki vagy mostanában?

- Nem gondolkoztam ezen régóta, de azt hiszem, nem sokat változott az életem azóta, hogy befejeztem a Grand Prix-versenyzést a világbajnokságon. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy a mai napig azzal foglalkozhatok, amit a legjobban szeretek, ez pedig a motorozás. Jelenleg a KTM alkalmazottja vagyok, viszonylag régóta nekik dolgozom. Az új modellek tesztelése, finomítása a fő feladatom, emiatt pedig már a kutatás-fejlesztés részleghez tartozom, ők várják tőlem a visszajelzéseket. Nagyon megtisztelő ez a feladat. A legutóbbi modellek közé tartozott például a KTM 940 GT, a Super Duke és a Super Duke RR. Azt hiszem, az élet kegyes hozzám. Az viszont furcsa, hogy minden átalakult, és jó ideje a sajtó megjelenése nélkül készítjük a modellbemutatókat, saját gyártású videókkal és fotókkal. Furcsa időket élünk, és bár utazni egyre nehezebb, azért próbálunk még eljutni helyekre. Ez természetesen folyamatos teszteléssel és nyomtatványkitöltéssel jár, de szerencsére elfoglalt vagyok, ami talán a leglényegesebb.

- Hívhatjuk a jelenlegi munkád főállásnak?

- Igen, bár eleinte a KTM marketingosztályával dolgoztam együtt, amolyan márkanagykövet voltam. Az együttműködés még 2009-ben kezdődött, amikor az IDM-ben (Német Superbike Bajnokság) gyári csapattal nevezték az RC8 modelleket a Superbike kategóriában. Akkoriban leginkább ott segítettem, majd szépen lassan egyre nagyobb szerepet kaptam az új típusok fejlesztésében, így kötődik a nevemhez az első Super Duke fejlesztése is. Ezzel párhuzamosan pedig átkerültem a kutatási és fejlesztései osztályra, ahol a tesztprogramban veszek részt, így mondhatjuk, igen, főállásban a KTM-nek dolgozok.

- Miután visszavonultál, teljesen természetes volt mindenki számára, hogy a karriered véget ért, az életed ezután másról fog szólni, mégis történt valami egészen megdöbbentő. Azt hiszem, mindenkit villámcsapásként ért a hír, hogy indulsz a North West 200 utcai versenyen, az pedig végképp, hogy ott még ötvenévesen is futamot fogsz nyerni. A versenyzői karriered másodvirágzását éli, és visszavonulásról szó sincs. Mesélj erről kérlek, miként alakultak így a dolgok?

- Minden egy hecceléssel kezdődött, amikor Ryan Farquhar barátommal részt vettünk az ausztrál Phillip Island Classic versenyen, ami amúgy is egy jó, háromhetes menekülés az ír télből. Farquhar az utcai versenyzés legnagyobbja, azt hiszem, a történelem során ő nyerte eddig a legtöbb versenyt utcán. Én viszont elég jó vagyok Phillip Islanden, egykor ez volt a kedvenc pályám. Szerencsére akkor is jól mentem, amikor velünk jött, erre pedig dacosan úgy reagált: „Ha tényleg azt hiszed, hogy annyira jó vagy, gyere a North Westre és ott megmutathatod.” – Eleinte talán nem vettem komolyan, 2012 januárja lehetett, de két hónappal később hívott, hogy felkészített nekem egy motort, mehetek tesztelni. Persze azonnal eszembe jutott, hogy ebben az időben kinek van kedve motorozni, de hát az északír időjárás egyrészt ilyen, másrészt végiggondoltam, mit csinálnék a versenyhétvégén, és rájöttem, hogy valószínűleg ott ülnék nézőként, hiszen az ország legnagyobb sporteseménye, nagyjából két-háromszázezer néző látogat ki egy hét alatt, és ha választani kell, akkor ez a pálya még viszonylag könnyen tanulható, nem úgy mint Armoy, vagy a Cookstown 100. Így már nem volt több kibújó. Arra viszont senki sem számított, hogy a Super Twinben ilyen eredményekkel sikerül abszolválni a kihívást. Az első versenyen, ha jól emlékszem, második lettem, az ezt követő években pedig szereztem három győzelmet, és négy-vagy öt dobogót.

- Mit szólt a feleséged, hogy újra versenyezni fogsz?

- Talán ez volt az egészben a legrosszabb. Túljutni minden olyan negatív részén a döntésnek, amelyek aggasztóak lehetnek egy család számára, tekintve, hogy ez mégis a világ egyik legveszélyesebb utcai versenye. Mert egyedül dönteni ugyan könnyű, de amikor ezt el kell mondanod a körülötted levő embereknek, akkor már közel sem annyira egyszerű. Ezért leültünk, és volt egy igen nehéz és kemény családi beszélgetés. Szerencsére végül beleegyeztek, én pedig megígértem, hogy próbálok óvatos lenni, nem feszegetem a határokat, és nem a győzelem fog lebegni a szemem előtt. Tudtam, hogy nem túl korrekt ez a családommal szemben, és azt is tudom, hogy bennük is van imádat-utálat érzés ezzel az egésszel kapcsolatban. Mert imádják, amikor a dobogó tetején állok, de utálják, amikor versenyzem, és ez érthető. Persze amikor jönnek azok a kérdések, hogy miért akarod ezt csinálni ebben a korban, miért van erre szükséged, akkor azokat elég nehéz megválaszolni. Hiszen miért nem vonul vissza Valentino Rossi? Azért, mert szüksége van arra az adrenalinra, amit kizárólag a versenyeken kaphat meg, mert hiányzik az érzés, amit sajnos csak versenyzőként ismerhetsz. Hiszen amikor a hazád legnagyobb motorsporteseményén sikerül legyőzni a srácokat, akik feleannyi idősek, mint te, az felér azzal az érzéssel, mint amikor világbajnoki futamot nyertem éppen húsz éve Assenben.

- Lesz folytatás?

- Egyelőre nem tudom, egy barátom viszont vásárolt nemrég egy Patont, és megkért, hogy menjek vele. Régi vágya volt, mindig is szeretett volna egyet, ezért nincs mögötte semmilyen hátsó szándék, viszont ha a teszt jól sikerül, nem kizárt, hogy indulok vele még a nyáron néhány zárt pályás versenyen. Ryannel nem beszéltünk a North Westről, mert a pandémia miatt minden nagyon bizonytalan. Mindketten elfoglaltak voltunk, sokat dolgoztunk, ezért nem mertünk tervezni semmi konkrétat. Meglátjuk, mit hoz a jövő. A Paton családot viszont elég régóta és jól ismerem, ezért nagyon megtisztelő, hogy egy ilyen múlttal bíró motort kipróbálhatok, semmiképp nem utasítottam volna vissza.

- A TT soha nem jött számításba?

- Nem, mert tudom, hogy azt a pályát nagyjából két-három év alatt lehet megtanulni úgy, hogy komolyabb eredményeket várhassak el magamtól, az én koromban pedig már nem volt értelme belekezdeni valami ennyire újba. Ez a pár év biztosan a tanulásról szólt volna, és úgy éreztem, ahhoz már kifutottam az időből. Ezért inkább egy olyan rendezvény mellett döntöttem, ahol azt éreztem, versenyképes lehetek.

- Váltsunk kicsit komolyabb témára. Egy ideje úgy érzem, komoly veszélyben lehet az utcai versenyzés jövője, egyszerűen mert nem érkezik olyan ütemben az új generáció, mint ahogy jött Peter Hickman és Dean Harrison. A fiatalok kockázatvállalása, a világ átalakulása, a kontrollmánia lehet ennek az oka?

- Úgy tűnik, az új utcai versenyzők a brit bajnokságból érkeznek majd, mint Hickman vagy Glenn Irwin barátom, aki jövőre megpróbálja a TT-t újoncként. Ők egytől egyig rövid, zárt pályán mennek egész évben. A következő sikeres generáció talán belőlük válhat ki. De természetesen ettől összetettebb az egész. Ne feledjük, hogy egyébként is jó rajtpénzt fizetnek a TT-n, ezért kézen fekvő lenne a versenyzőknek, hogy rajthoz álljanak, és nekem úgy tűnik, hogy a szervezők is szívesen látnak olyanokat, akik szereztek már valamiféle hírnevet a brit bajnokságban, mert ez az esemény jelentőségét is növelheti.

A tradicionális ír utcai versenyzés ettől teljesen eltérő, mert egy fiatal ír versenyzőnek nincs túl sok lehetősége. Itt kizárólag egy út van, hogy az utcai versenyeken szereznek magunknak hírnevet a srácok, de alig maradt utcai futam nálunk is, mert a kis klubok gondban vannak. Persze ott a Cookstown 100, a Tandragee, Armoy, Skerries és a legnagyobb a North West, de ez elenyésző ahhoz képest, amennyi volt a múltban. A versenyzők kizárólag saját magukra támaszkodhatnak, így próbálják építeni a sebességüket, de persze sokkal nehezebb az ír srácoknak már emiatt a csúcsra jutni. Az biztos, hogy az utcai versenyek élettere egyre kisebb, mert a biztosítási költségek az egekbe emelkedtek, egyre megfizethetetlenebb a kis klubok számára, és támogatást sem biztosítanak, a névadó szponzorok is elmaradnak lassan.

Olyan nagy események, mint a TT, és esetleg a North West természetesen nagyobb biztonságban vannak, hiszen az odalátogató közönség száma és az ebből befolyó bevétel jelentős a régiónak, így ezeket megpróbálják fenntartani és üzemeltetni. A legnagyobb veszélyben egyelőre a kisebb események vannak. Európából pedig szinte eltűntek teljesen, így persze megkérdőjelezhető a jövője. Könnyebb nem lesz az egész, az biztos.

- Mit gondolsz általánosságban az ír versenyzőkről és a lehetőségeikről? Nagyon korlátozottak, annak ellenére is, hogy jelenleg Johnny Rea a Superbike legnagyobb élő legendája?

- Tény, hogy egyre nehezebb, de nagyon gyors és tehetséges versenyzőink vannak. Angliában a versenyzés sokkal drágább, ezért is nehezebb egy ír srácnak átköltözni és szerencsét próbálni, függetlenül attól, mennyire tehetséges. Régebben azért itthon, Írországban is volt egy jó bajnokság, de ennek sajnos egyre csökken az ázsiója, ezért a legtöbb fiatal szinte azonnal a brit bajnokságban szeretne nevet szerezni magának és karriert építeni, de a fentiek miatt ez nem egyszerű vállalás. Összesen négy zárt pályánk van, amit a bajnokságban használni lehet, persze ez is befolyásol sok mindent.

- Rendkívül jól szórakozom a Twitter bejegyzéseiden. Dolgozol valakinek jelenleg a MotoGP-vel kapcsolatban, vagy saját szórakozásból követed a sorozatot?

- Nem, kizárólag azért, mert élvezem. Egy évig dolgoztam John McPhee-vel, ez részben Dorna-együttműködés volt, most pedig Tom Booth-Amosnak próbálok segíteni ebben-abban, de inkább már csak kívülről, mert nagyon csalódott voltam, hogy egy tehetséges srácnak egy év után nem adnak több lehetőséget a Moto3-ban, ha nem alakulnak jól a dolgok. Ezek után beszéltem egy holland WSSP 300-as csapattal, akiknél jelenleg is megy, és elég szépen fejlődik, szerencsére látszik, mennyire tehetséges. Több versenyzővel nem foglalkozom, mert időm sincs futamokra járni, eléggé elfoglalt vagyok a KTM-es munkámmal. Régebben dolgoztam kicsit a BT Sportnak, de már ezt sem csinálom, bevallom, jobban szeretem a hétvégéket otthon tölteni.

- Mit gondolsz az újságírókról?

- Úgy érzed, túl kritikus vagyok néha? Tény, gyakran reagálok a Twitteren bizonyos kommentekre, vagy alakítok ki magánbeszélgetéseket mindenki előtt, de leginkább akkor teszem, amikor úgy érzem, kissé bolondos megállapításokat és következtetéseket vonnak le a látottakból bizonyos újságírók. Ilyenkor jobbnak látom szemtől szemben konfrontálódni, mert nem szeretek senki háta mögött beszélni, és a véleményem is vállalom. Az újságíró sok esetben mást lát, illetve másként látja a történteket, mint azok, akik egykor ezen a szinten versenyeztek. De tény, hogy sokan nagyon is jól látják, mi történik a pályán, egyrészt mert nagyon régóta és egészen közelről követik az eseményeket, másrészt, mert akadnak közöttük olyanok is, akik egykor maguk is versenyeztek. Egyébként pedig hálás vagyok a remek cikkekért, mert én is ezekből informálódok, a lezárások idején pedig jó kikapcsolódást jelentettek. Azt gondolom, jelenleg, a közösségi média idejében kicsit talán könnyebb jó újságot gyártani, hiszen az információ első kézből és hamar érkezik a szerzőknek. Sok újságírót követek, és a legtöbbjükkel szívesen vitázok, hiszen nem értek egyet mindig mindennel, de ez a személyes kapcsolatunkat nem befolyásolja. Mat Oxley rajongója vagyok, David Emmettet pedig kedvelem, de név nélkül persze vannak olyanok is, akikkel nem állok szóba egy ideje bizonyos dolgok miatt. De ez most lényegtelen. Egyszóval hálás vagyok a munkáért, amit elvégeznek.

- Milyen terveid vannak a jövőre nézve, és mit gondolsz az elektromos motorok jövőjéről?

- Abban reménykedem, hogy a KTM-nél betöltött szerepem megmarad, és tovább folytatódhat az együttműködésünk. Klassz motorokat gyártanak, szeretek nekik dolgozni, és jó érzés tudni, hogy felhasználják a visszajelzéseinket. Elsősorban erre összpontosítok, hogy velük tovább dolgozhassak. Természetesen nyitott vagyok a versenyzők felé is, de nem szeretnék pénzért menedzselni senkit, esetleg átadom a tapasztalataim egy részét, vagy segítek, ahol tudok, de nem üzleti megfontolásból. Továbbá reménykedem abban, hogy a lakosságot érintő feloldásokkal ismét oktathatok egy kicsit pályán, akár hobbistákat, akár amatőr versenyzőket, mert azt kifejezetten szerettem csinálni.

Az elektromos motorok? Hát, egyelőre nem alakult ki szerelem, inkább várok még ezzel. Nem kizárt, hogy két-három év múlva új szintre lépnek, és akár egy jól használható sportmotort is készítenek, de a jelen számomra egészen mást mutat, egyelőre inkább hiszek a teljesen szintetikus üzemanyagban, és károsanyag-kibocsátás leszorításában.